sajtó 2016

Tóth Pál: A csendet nem tudom lehalkítani
http://improv.hu - 2016.05.19.

Tóth Pál – alkotói álnevén: én – a hazai kísérleti zenei élet megkerülhetetlen szereplője: rádiós műsorvezető és -szerkesztő, fesztiválkurátor, koncertszervező, megszállott zenegyűjtő és -hallgató, és mindezek mellett hangművész, kísérleti zenész. Közel negyed évszázada szerkeszti a budapesti Tilos Rádió No Wave című műsorát, amivel elsődleges feladatának a Magyarországon kevésbé, vagy egyáltalán nem ismert zeneművek, zenei irányzatok megismertetését, elfogadtatását tekinti. Zenei tájékozottsága és lexikális tudása minimum páratlan, nagy idők tanújaként pedig nemcsak a Tilos indulásánál volt ott a kilencvenes évek legelején, hanem a Szünetjel Nemzetközi Experimentális Zenei Fesztivál születésénél és későbbi halálánál is. Minderről, és még sokkal többről beszélgettünk – a végeredmény hatvan kérdés és hatvan hosszú válasz lett. Nagyinterjú – szó szerint.Induljunk a kezdetektől. Mik a legkorábbi zenei élményeid, hogyan, milyen fontosabb állomásokon keresztül érkeztél azokhoz a műfajokhoz, amiket átfogóan, tágabb értelemben – jobb híján – kísérleti zenékként lehet címkézni?

Tóth Pál: „Előfordulhat, hogy bizonyos dolgokra nem jól, nem pontosan emlékszem, esetleg téves információknak vagyok a birtokában. Főleg a nagyon korai élményekre nem hiszem, hogy emlékszem. Úgy gondolom, mindenki hoz otthonról valamit, és ez feltehetőleg valamilyen formában kihat egész életére. A legtöbben talán észre sem veszik, de egy idő után az otthon tapasztaltakhoz nagyon hasonlóan viszonyulnak dolgokhoz. Az otthoni élmények negálásának is ez a gyökere. Lehet, hogy későn érő típus vagyok, mert végül is, a kísérletező, újító műfajokkal is közel 40 éves koromban kezdtem el foglalkozni. Ugyanakkor meghatározó a társadalmi környezet is, amiben felnövünk. Estemben például az, hogy a rendszerváltozás előtt nem nagyon lehetett ilyen zenékhez hozzájutni, illetve nem találkoztam olyan emberrel, akitől az általam addig nem ismert zenékkel kapcsolatos bárminemű ismeretre tehettem volna szert. Nem volt internet, Discogs, eBay, online lemezboltok stb. Nem ismertem semmilyen sajtóorgánumot, ahol ezekről olvashattam volna. Az otthonról hozottaknak megfelelően vagy alkatilag, de nagyjából éltem az átlagemberek mindennapos életet. Így – bár lázadó természetnek gondolom magam – az előttem lévő minták, család, barátok, ismerősök egyáltalán nem inspiráltak, hogy az avantgárd, underground kultúrát megismerjem. Hozzátartozik az is, hogy sokáig a klasszikus zenéket nagyjából egy kalap alá vettem. Az volt a véleményem, hogy bármennyire jók, szépek, nem nekem írták őket. Egyébként ma is ezt gondolom, csak egy kicsit árnyaltabban. Többre vagy inkább másra vágytam, a szabadság érzését kerestem. Az opera, a koncerttermek nem erről szólnak. Kiöltözöl, viselkedsz, úgy csinálsz, mintha érdekelne, ha rossz, nem állsz fel. Nem illik! Viselkedsz! Sőt a végén még tapsolsz is, függetlenül attól, mennyire tetszett, a többiek is ezt csinálják.”

Ellenben műveltnek látszol, dicsekedhetsz, milyen koncerten voltál.

Tóth Pál: „Pontosan. De nem általánosítok, mert sokan tényleg szeretik, és hasonló érzést vált ki belőlük, mint belőlem az új zenék. Ugyanakkor állítom, minden zenét meg lehet szeretni. Ha sokat hallgatod, könnyen azt hiheted, hogy ez az, amit neked írtak. Fontosnak tartom John Cage mondását: „Amennyiben valamit két perc után unalmasnak érzel, próbáld meg négy percig. Ha még mindig unalmasnak gondolod, próbáld nyolc, tizenhat, harminckét percig, és így tovább. Végül felfedezed, hogy egyáltalán nem is unalmas, sőt nagyon is érdekes.” De kezdjük a legelején, vizsgáljuk a kicsi gyerekeket, egy-két évesekre gondolok, sőt fiatalabbakra. Ők még nem ismerik a „jó zene” fogalmát. Talán ezért figyelnek minden hangra. Mondhatják, hogy már az édesanyjuk hasában megnyugtatja a gyerekeket a szép, kellemes zene. De talán csak a mamát nyugtatja meg, s csak rajta keresztül a gyereket. Próbálta már valaki japán harsh noise-zal? Szóval megszületnek, kicsik, szinte csak vegetálnak, esznek, alszanak, emésztenek és sírnak, ki sokat, ki kevesebbet. Közben meg folyamatosan és elképesztően sokat tanulnak, ismerkednek a világgal. Ekkor még, a felnőttekkel szemben, van egy nagy előnyük: nem rendelkeznek a tanított, elvárt formákkal, megkövesedett ízléssel, ilyen szempontból még „üresek”. Nekik még minden új, nincsenek megfertőzve. Ez pontosan az az állapot, amire sok improvizatív zenész utal, amikor alapvetésként fogalmazzák meg azt a zenei attitűdöt, mi szerint el kell vetni minden tanult és elvárt konvenciót. Ezt úgy fogalmazzák meg, ürítsd ki az agyadat, vagy játssz úgy, minta még soha nem játszottál volna. Igazából két dolog tudja megnyugtatni a gyereket: az egyik természetesen a szülői test melege, hangja, éneke. Lehet, hogy nem is az ének, hanem a szülői közelség, a kapcsolat a fontos. A másik a hang, különösen az extrém hang. A környezeti hang. Figyeli, keresi a forrást. Ez az érdeklődő állapot gyerektől, környezettől függően 2-4 éves korig is eltarthat, aztán szép lassan megváltozik. Főleg manapság, jönnek a borzasztóbbnál borzasztóbb, gügyögő, nyafogó, affektáló, negédes, a lehető legprimitívebb dallamokat játszó, célzottan a gyerekek elhülyítésére készített zenélő játékok, kütyük. Közben „dolgozik” a szülői ház, a nevelési intézmények, végül pedig ott áll előtted a kis kocka, amire még büszke is a szülő, rokon, ismerős, nevelő. Lenyírva minden vadhajtás, megnevelve, fejébe töltve mi a jó, mi a szép. A kezdetekre már nem is emlékszik, nyiladozik az értelme, közben sok mindentől el van zárva, ha nem is tudatosan. Mi is a valóság? Mindenhol zajszennyezés vesz körül, bemész egy üzletbe, szól a muzak; beülsz a kocsmába, étterembe szól valami egyszerű, gagyi, legtöbbször a tulajdonos vagy az alkalmazott kedvence. Mész az utcán, felszállsz a tömegközlekedésre, sok ember fülében ott a fülhallgató. Ha jól helyezkedsz, a környezeti hangokon kívül, egyszerre több „tudatos” hangforrást is hallhatsz. Nem azt hallod, amit ők, mivel csak a zene bizonyos hangjai, frekvenciái szűrődnek ki, akármilyen az eredeti, a kívülálló csak az egyszerűsített vázát hallja. Sok munkahelyen szintén szól valami, senki nem foglakozik a másikkal, nem érdekes, tetszik-e neki, szereti-e, akarja-e, önző individuumok vagyunk.”

Arra emlékszel, hogy mik voltak a te első élményeid?

Tóth Pál: „Nem tudom pontosan, mi volt gyerekkoromban, úgy emlékszem, szerettem énekelni. Az biztos, hogy fütyülni igen. Édesanyám szerette az operát, apámat nem érdekelte, de szívesen járt oda, mert szerették egymást. Ráadásul a sötétben jól lehetett aludni. Volt operabérletük. Csak egy rádiónk volt, semmi más, eleinte elsősorban az itthoni vagy a Szabad Európa Rádió hírei szóltak benne, ezt apám hallgatta. Anyámnak este rádiójátékok, Szabó Család. Nyolcéves koromban én is egy operabérlet boldog tulajdonosa lettem. Nem kérdezte senki, kérem-e, akarom-e, és utána sem, hogy tetszettek-e a darabok. Tizenkét éves koromig volt bérletem, miután egy osztályrendezvényre emiatt nem mehettem el, fellázadtam, többet nem is mentem operába. Fiatal házasként még egyszer teszteltem magam, ez végérvényesen meggyőzött, hogy ez nem az én műfajom, bár később Ligeti vagy Braxton komplexebb operáit megszerettem. Lehet, hogy túl korai volt a találkozás, mindig határozottan az volt a véleményem, hogy nem nekem írták ezeket a darabokat. Nagydarab nénik ropogtatnak vézna pasikat, miközben artikulátlanul visonganak. Amikor nem sikerült előadás előtt elolvasnom, mi a fedősztori, csekély értelmű medvebocsként el sem tudtam képzelni mi a francot művelnek az előadók a színpadon, és főleg miért. Hiába énekeltek sokszor magyarul, képtelen voltam a kornyikálásból egy szót is megérteni, talán a férfiak énekéből néha sikerült elcsípnem szófoszlányokat. Azt sem értettem, miért kell ilyen természetellenesen venni a levegőt, képezni azokat a hangot. Minek cirkalmazni, mikor lehetne normálisan is énekelni. A nyitányok közül néhány tetszett, általában élvezetem a Verdi kórusokat. A házunkban lakott egy Kossuth-díjas opera-énekesnő, aki csak erősítette operafóbiámat: skálázása, gyakorlása miatt a vasárnap ebédutáni szieszta gyakran rémálommá vált. Egy valami azonban nagyon bejött az operában, lehet, hogy ez már a defektes zenei hozzáállásom jele volt: az előadás előtti, a zenekari árokból hallatszó hangolás, próba. Minél több hangszer volt, annál nagyobb élményt okozott. Utaztam, valamilyen nagyon távoli világban jártam. Úgy gondolom, ezek voltak az első igazi meghatározó zenei élményeim, és a mai napig elvarázsolnak. Nem minden esetben ilyen lélegzetállító. Lényeges az is, hogy honnét szól, talán maga az árok érdekes benne.”

Formális ének- vagy zeneoktatásban később volt részed?

Tóth Pál: „Az iskolai énekórákon néhány dalt szerettem, viszont magát az órát nagyon nem szerettem. Unalom, fegyelem, drill. Aztán ötödikben énekkar, ami eleinte büszkeség volt, rövid idő után viszont jött a lázadás. Minek ez nekem, minek dirigál állandóan a néni, miért veszekszik? Miért nem variálhatom, miért nem alakíthatom a zenét a saját fantáziám szerint? Pár hét vagy egy hónap után kiléptem. Megfenyegettek, hogy nem kapok ötöst. Konok voltam egész életemben, nehogy már egy rohadt kis ének-zene ötösért érezzem rosszul magam… Ott vannak a többiek, ők biztosan szeretik. Csinálják!”

Tinédzserkori külső hatások, beat, rock?

Tóth Pál: „Kezdett beszivárogni a rock, vagyis talán inkább a twist. Idősebbik nővérem hallgatta a rádiót, nyomta a twistet, én meg csodálkoztam és röhögtem magamban. Nem értettem. Aztán szép lassan én is elkezdtem hallgatni beatet és a rockot. Egyszer apám munkahelyi lottócsoportja négyes találatot ért el, ekkor vett egy BRG Calypso M8-as orsós magnót. Sokakkal ellentétben én vallom, hogy sokat köszönhetek Komjáthynak, vagy az akkori slágerlistáknak. Szerencsémre akkoriban a slágerlistákra olyan zenekarok is felkerültek, mint a Cream, a Jimi Hendrix Experience és sok más, akkoriban progresszívnak számító előadó. A hetvenes években már hallgathatatlanok voltak a slágerlisták, teret nyert a diszkó. Komjáthy műsorainak hatására gyorsan kezdtem kupálódni, ’67 nyarán a rádióban hallottam a Small Faces All Or Nothing című számát. Ez szíven ütött, kész voltam. Éreztem, ahogy a hátamon futkos a hideg, végérvényesen megpecsételődött a sorsom. Akkor éreztem meg igazán, hogy ez a zene szabaddá tesz, hogy lerombolja a konvenciókat. De akkor még nem vettem észre, hogy helyette újakat épít. Valamikor a hatvanas évek második felében hallottam egy zenét a rádióban, azt hiszem, egy teljes lemezt játszottak le, sajnos már nem emlékszem az előadó nevére. A három előadó fából készült tárgyakat ütögetett egymáshoz. Padlót fogtam. Húúú… ilyen is van??? Természetesen mindenki lehülyézett.”

A rádiózás mellett mennyire volt nehéz akkoriban teljes nagylemezekre szert tenni?

Tóth Pál: „Alapvetően szerencsém volt, mert 1968-69-től rengeteg lemezt, szinte megjelenésekor sikerült megszereznem. Középiskolában a rock, blues, rhythm & blues zenének már nagyon fontos szerepe volt. Valamikor 1967-68-ban Bródy Gábor barátom megismertetett a modern irodalommal, mesélt Elvin Jonesról, tágult a világ. ’72 nyarán megismerkedtem Márton Kálmánnal, akinek eszméletlen sok lemeze volt, szerencsére kölcsönadta őket. ’72-73 táján kaptam kölcsön Miles Davis Bitches Brew-ját és Frank Zappa Grand Wazzoo-ját. Hallottam Back Door lemezt. Az egyetem R-klubjában egy blueselőadás után megismerkedtem Mihály Ferenccel, neki is hatalmas lemezgyűjteménye volt. Teljesen másféle albumok, rengeteg dzsessz, blues, rhythm & blues lemez. Ő is kölcsönadta őket. Körülbelül ugyanekkor elmentem egy másik ismerőshöz, aki mutatott egy szerinte „hallgathatatlan” lemezt. Nagyon bejött, egy Ligeti-lemez volt, előtte nem ismertem. A mi időnkben ének-zene órán nem nagyon beszéltek róla, nem tudom, mostanra javult-e valamit a helyzet. 1975 körül újabb barátság: Almási Józsi, vele a mai napig tartom a kapcsolatot. Sokat segített, egy hárommotoros, háromfejes Philips magnója volt, nekem pedig csak egy négysávos Teslám. Sokkal jobb felvételeket lehetett az övével készíteni. Létrejött egy hallgatólagos üzlet köztünk: én szereztem a lemezeket, ő meg felvette nekem, ahogy kértem. Cserébe, amit akart, azt ő is felvehette. Soha nem fogom tudni neki meghálálni. Abban az időben tanulhattam volna tőle, mert rendszeresen hallgatta az Új Zenei Stúdió felvételeit és más hasonló zenéket a Bartókon. Én valamiért bele sem hallgattam ezekbe. Néhány new wave zenét is rajta keresztül ismertem meg, ezek jelezték, hogy tud még újítani a rockzene, és hogy egyes előadók szakítani akarnak a bevált sémákkal.”

Sőrés Zsolttal mikor és hogyan ismerkedtél meg?

Tóth Pál: „A nyolcvanas évek végén a Kálvin téri aluljáró egyik kirakata felkeltette az érdeklődésemet: a Rottenbiller utcai Szabó Ervin Könyvtár lemezgyűjteményét hirdette. Itt ismerkedtem meg Hont Péter barátommal, ő gondozta akkoriban a könyvtár lemezgyűjteményét, aminek egyébként ő volt az egyik kitalálója is. Neki szintén sokat köszönhetek, és valószínűleg még sokan mások is. Mondhatni a zeneszerető emberek valamilyen gyűjtőhelyévé vált ez a könyvtár, a ma oly sokat dicsért Újpesti Könyvtár is innét vette az ötletet. Egy idő után minden pénteken munka után ott találtam magam. A társaság elég heterogén volt, de ez nem számított, sok emberrel ismerkedtem itt meg. Legtöbbször zárás után egy közeli kocsmában folytattuk a beszélgetéseket, egymásnak meséltünk lemezekről, zenékről, máig tartó ismeretségek, barátságok köttettek. A későbbi No Wave rádióműsor szempontjából ebből a társaságból a legfontosabb Sőrés Zsolt volt, aki nagyon szuggesztívan tudott mesélni az általa szeretett zenékről. Emlékszem, Fred Fith és a Henry Cow volt nála a leg. de persze volt más is. Egyszer aztán kötélnek álltam, kíváncsivá tett, érdekelt, hogy vajon milyen zenék ezek. Elsőnek két lemezzel és két cd-vel tettem egy kísérletet, ezek Fred Frith és Ferdinand Richard Dropera című albuma, David Moss Full House című lemeze, valamint Fred Frith és Chris Cutler Live In Moscow, Prague & Washington című cd-je voltak, a másik cd-re pedig már nem is emlékszem, de ezek a zenék akkor még nem nagyon vágtak mellbe. Az addig általam ismert zenékhez képest ezek nagyon mások voltak. Lehet, hogy nem is a legmegfelelőbb körülmények között hallgattam, de csak 2-3 percnyit értékeltem zenének és a Dropera B-oldalán láttam halványan fantáziát. Akkor ezt mondtam is Zsoltnak, de tudat alatt hathatott a zene, mert néhány hét múlva újra elkértem őket. Innét datálható az új, a másféle zene iránti érdeklődés kezdete. Úgy gondolom, a legjobb pillanatban talált meg Zsolt ezekkel a zenékkel. A progresszív rock nagyon kiismerhetővé vált, a legtöbb ECM-es lemeznek kicsit rózsaszínű fílingje volt, a jazz rockot pedig tévútnak tartottam. Csupa önismételgetés, csupa manír, semmi fantázia. Ebben az időben érzelmileg bizonyos szempontból mélyponton voltam, a házasságom menthetetlenül zátonyra futott. Ezt utólag meg kell köszönnöm volt feleségemnek! 10-12 év szabadság következett, amikor teljesen belemerülhettem a zenehallgatásba. A korábbiaktól eltérően vásárolhattam lemezeket, mivel önellátó lettem. Feltehetőleg enélkül soha nem kerültem volna be a Tilos Rádióba, és soha nem is kezdtem volna el saját zenéket készíteni.”

1993 óta szerkeszted a budapesti Tilos Rádió No Wave című műsorát, ami talán a rádió történetének egyik legrégebbi, megszakítások nélkül működő programja. Hogyan indult a No Wave története?

Tóth Pál: „Igen, úgy tudom, hogy tényleg ez a műsor működik legrégebben, változatlan névvel a Tilos Rádióban. Tudomásom szerint, 1992 áprilisában a rádió egyik alapítója, Nádori Péter kérte fel Zsoltot, hogy készítsen egy Robert Wyatt-műsort. Péter és Zsolt az egyetemről ismerték egymást, a felkérés egyetlen alkalomra szólt. A műsor nagyon jól sikerült, így természetesen jött a folytatás. Talán a második adásban James Blood Ulmer Music Revelation Ensemble nevű formációjának No Wave című lemezét játszotta Zsolt, és mivel nem árt, ha egy rádióműsornak neve is van, megtörtént a keresztelő. Zsolt ebben az időben a saját lemezgyűjteményéből válogatott a műsorban. Véletlen és érdekes egybeesés, hogy én ebben a hónapban rendeltem először lemezt a francia Ayaa Recordstól. Később, egyrészt mert Zsoltnak tetszettek az általam vásárolt lemezek, másrészt neki fogytán volt a gyűjteménye, bemutatott néhány általam frissen vásárolt albumot. Kezdett növekedni a gyűjteményem, és a zenei érdeklődésünkben akkortájt nagy volt az átfedés, így adódott, hogy besegítek a műsorba. Azt hiszem, akkoriban nem fogtam fel a jelentőségét, igaz, jó érzés volt, hogy irányíthatjuk, még ha csak kis mértékben is, a közízlést. Aztán 1993 nyarán a Tilos Rádió, hogy törvényesen is pályázhasson egy későbbi időpontban kiírt frekvenciákra, átmenetileg beszüntette működését. Mondhatom, észre sem vettem.”

Ekkor lett a kalóz Tilosból legális Tilos, akik továbbra is továbbra is számítottak rátok.

Tóth Pál: „Igen. 1995-ben, a Tilos immár legitim újraindulásakor állandó műsorként számítottak a No Wave-re. Néhány egyeztető megbeszélés után, 1995. szeptember 1-én, már legális frekvencián, napi 12 órában kezdett sugározni a Tilos Rádió. A műsorterv szerint vasárnap este 11 órától, egy órán keresztül mutattunk be olyan zenéket, amikről egyértelműen úgy gondoltuk, hogy fontos az emberekkel megismertetni. Úgy véltük, hogy ezeket a zenéket egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevesen hallhatják és/vagy ismerik. A lényeg az volt, és ma is ez a vezérelv, hogy zenehallgatási alternatívát nyújtsunk a magyar rádióhallgatóknak. Mert a mai napig azt gondolom, nagyon csekély a zeneszerető emberek ismerete, az átlagról meg ne is beszéljünk. Van már ugyan internet, Torrent, Discogs, YouTube, de az eszköz kevés. Meg kell mutatni, hogy milyen lehetőségek vannak; az elfogadtatás, a megszerettetés az már nehezebb ügy, ahhoz már jelentős szemléletváltás kellene. Úgy érzem, még nagyon sok idő kell a változáshoz, ehhez a műsor egyedül kevés. De fontos! Soha nem lesz tömegek kábítószere!”

A küldetéstudat tehát már a kezdetektől megvolt. Könnyen meg tudtátok tölteni a heti műsoridőt érdekességekkel, ritkaságokkal, esetleg frissen megjelent újdonságokkal?

Tóth Pál: „A gyűjteményem jelentősen gyarapodott, volt miből válogatni. Addigra Zsolttal sok közös zenehallgatáson, beszélgetésen voltunk túl. A kilencvenes évek elejétől kezdve – ő aktívan, én passzívan – kezdtünk részeseivé válni egy kibontakozó, nagyon szűk, ám elég heterogén kísérletező zenei közösségnek. Viszonylag jól felmértük a magyarországi zenei és kulturális érdeklődést, ismereteket, felfogást, így mondhatom, kialakult egy küldetéstudat, bennem legalábbis biztosan. A rádió újraindulásakor még jóval kevesebb ismerettel rendelkeztem. Gyakorlatilag egyedül, saját erőből, internet és egyéb segédanyag nélkül építgettem fel a saját zenei érdeklődésemet, világképemet. Minden egyes újonnan megszerzett lemez sok másiknak lett a forrása. Ma már furcsa visszagondolni ezekre az időkre, nem volt internet, csak papíralapú katalógusok, már ha egyáltalán voltak. Ha megtetszett valamelyik lemez, írtam a kiadónak, kértem katalógust és rendeltem mellé más albumokat is. Nagyon gyakran az előadók, zeneszerzők ismerete nélkül; bevállalós voltam. A fizetés is problematikus volt, nem volt PayPal, sőt még banki átutalás sem. A mai lehetőségekhez képest maga volt az kőkorszak.”

Hogyan tájékozódtál az itthon akkor nagyjából teljesen ismeretlen előadók, hanglemezkiadók, zenei stílusok rengetegében?

Tóth Pál: „Említettem már a korábbi zenei érdeklődésemet, így talán nem véletlen, hogy főként a Rock In Opposition és más avantgárd vagy art rock együttesekkel kezdtem. Eleinte befolyásoltak a lemezismertetők, ezekben megpróbálták leírni, hogy az adott korong kinek a zenéjéhez hasonlítható, ki lehetett hatással az előadóra. Később ez fokozatosan érdektelenné vált, ráéreztem, hogy mi alapján válasszak, folyamatosan tágult a világ.”

Milyen zenék foglalkoztattak, miket rendeltél akkoriban?

Tóth Pál: „Az első vásárlások nagyon eltalálták az akkori lelkiállapotomat. Nagyon bejött a Univers Zero, az Art Zoyd, a Decibel, a Henry Cow, az Art Bears, a God, John Zorn akkori zenekarai és mások. Dagmar Krause a hangjával fogott meg, később Diamanda Galás. Ütött a Ruins és Eugene Chadbourne, a Shockabilly Live: …Just Beautiful-jét naponta meg kellett hallgatni. Chadbourne ‎LSDC&W – The History Of The Chadbournes In America című dupla lemeze megmutatta, hogy mennyi humort lehet a zenébe csempészni. Amikor ezt hallgattuk, fetrengtünk a röhögéstől, rájöttem, így is lehet rockzenét játszani. Hihetetlen kaland volt ismeretek nélkül vásárolni. Baromi jó érzés, amikor a megrendelt lemezekről kiderül, hogy mennyire jól választottál. Szerencsére kevés volt a mellényúlás, jöttek sorban az olyan lemezek, előadók, akik alapjaiban változtatták meg a zenéről alkotott nézeteimet. Azt hiszem, néhányat mindenképpen fel kell sorolni, és érdekes, hogy gyakorlatilag mindegyik album a kilencvenes évekre tehető. Akkor kezdtem az ismerkedést ezzel a zenei világgal. Persze a mai zenék között is lehetne találni ilyeneket, de ma már más a viszonyítási alap. Ekkor ismertem meg Jim O’Rourke Tamper-jét, Otomo Yoshihide The Night Before The Death Of The Sampling Virus című lemezét, az AMM Generative Themes-ét, Alvin Lucier I Am Sitting In A Room-ját, Christian Wolff Stones című darabját a Wandelweiser Komponisten Ensemble előadásában. Biztosan sok más lemez van még, de talán ezek a legfontosabbak. Zenei látásmódomra nagy hatással volt még néhány külföldi fesztivál, a nickelsdorfi Konfrontationen és a welsi Unlimited, amikre a kilencvenes évek középén eljutottam. És a Szünetjel Fesztivál is ekkoriban indult be itthon.”

Korábban Self-Organizing Chaos címmel adtál éterkoncerteket, illetve Rozart Mixeket sugároztál. A Tilos Rádió adta lehetőségeket rádióművészeti alkotások csatornájaként használtad. Hogyan épültek fel pontosan ezek a rádiókoncertek?

Tóth Pál: „Az első hivatalos No Wave műsor, a körülbelül egyhetes próbaadás miatt, 1995 szeptember 10-én volt. Ekkor kezdődött el egy felfoghatatlan műsorkarrier. A legális frekvencia egy jelentősen megnövekedett hallgatóságot is jelentett, sokkal több embernek közvetíthettünk, mutathattunk olyan zenéket, amit valószínűleg előtte soha nem hallott. Az is előny volt, hogy abban az időben még alig volt néhány rádióadó, kisebb volt a konkurencia, az internet még gyermekcipőben járt. Zenei ismereteimnek igencsak az elején jártam, valójában nem ismertük a rádiózás rejtelmeit sem, műsorkészítési ismereteink maximum a korábbi rádióhallgatási tapasztalataink alapján volt. Komjáthy, Cseke, berakni a zeneszámot, felkonferálni az előadót, zeneszerzőt, esetleg a mű címét. A kalóz időktől eltérően ekkor már én kezelem a keverőpultot is. A Tilos Rádió alapelvének megfelelően, a No Wave is egy autonóm műsor, mi határozhatjuk meg a műsor felépítését, struktúráját, az elhangzó zenéket, és szöveget. Nincs, aki előírja, hogy hol a határ, de a felelősség is a mienk. Óriási lehetőséget adott a sors. Az első adásokba vittem egy rakás cd-t, ezekből válogattam. A műsor összeállítása ekkor már teljesen az én feladatom volt. Elég nagy gyűjteményem volt már ekkorra, Zsolt ismerte a zenei ízlésemet.”

Ekkor kezdtetek elmozdulni egy kevésbé hagyományos műsorfelépítés, kevésbé magától értetődő szerkesztési technika felé?

Tóth Pál: „Már rögtön az elején nem tetszett a műsorszerkesztési mód, próbáltam kitalálni valami más koncepciót. 1995. november 20-án jelent meg a The Beatles Anthology 1, minden újság ezzel volt tele. A Pesti Riport középső dupla oldalán is ezt a lemezt propagálták. Ahogy lenni szokott, tele volt bombasztikus hülyeséggel. Ekkor jött az ötletem, hogy csináljunk egy alternatív Beatles-műsort. Nem játszottunk eredeti felvételeket, játszottunk viszont Eugene Chadburne-, Jon Rose-, Borbetomagus-féle, és más izgalmas átdolgozásokat. Frenetikus sikere volt a műsornak, ez igazolta, jó az irány. Egy másik adásban a gitárduók volt a téma, és a műsor vége felé, talán a műsor komolyságát is enyhítendő, bevillant, hogy milyen lehet, amikor négy gitáros játszik egyszerre. A gondolatot tett követte, bejött, utána egy harmadik cd-t is rákevertem. Így jöttem rá egy új lehetőségre: lehet a stúdiót hangszerként is használni. Volt benne négy cd-, két lemezjátszó, két kazettás magnó, mikrofonok, keverők, effektek. Meg a kreativitásom. És ott volt Zsolt is.”

Vagyis ezek voltak az első lépések a stúdióban előállított önszerveződő káosz felé.

Tóth Pál: „1996 januárjától már rendszeresen csináltunk ilyen műsorokat. Néha vendégzenészt is hívtunk, volt, amikor kimondottan valaminek a kifigurázása volt a cél. Így készítettünk adást fan magazinokról (a Yes-To-Dash), multi-level marketing vállalkozási formákról, a Mortal Kombatról, de volt szó forradalomról (Forr-A-Dalom), mazsoláról (Mazsi-Vízió), dadaizmusról, futurizmusról, és Peter Hammill-ről (The Fall Of The Sound Of Peter Hammill – ezzel pár Van der Graaf Generator rajongót sikerült magunkra haragítani). Ezek az adások a helyszínen, a műsorban születtek, gyakorlatilag teljes improvizációk, úgynevezett éterkoncertek voltak. Azt hiszem, rádiótörténelmet csináltunk, legalábbis nem volt ismeretünk hasonló próbálkozásokról. Akkoriban gyakorlatilag még hírből sem ismertem Cage munkásságát. Én választottam ki a zenéket, én voltam a pultban, kevertem, irányítottam. Eleinte Zsolt felolvasott, recitált, énekelt, zajongott, mindenképpen aktív részese volt ezeknek a műsoroknak is, aztán fokozatosan mégis a háttérbe került. Ezek az adások felváltva futottak az úgynevezett ismeretterjesztő műsorfolyammal, ahol inkább az előadók, zeneszerzők, lemezkiadók bemutatásán volt a hangsúly.”

Az éterkoncerteknek címeket, sorszámokat adtatok, és közben gondosan dokumentáltatok mindent.

Tóth Pál: „Az éterkoncerteknek eleinte címeket adtam. Aztán egyre nehezebb volt értelmesnek tűnő címeket találni, talán azért is, mert egyre kevésbé épültek ezek a koncertek valamilyen konkrét koncepcióra. Egyre lényegesebbé vált a hangzás. Talán emiatt, Zsolt ezekbe az adásokba ritkábban jött be. Kitaláltam a Self Organizing Chaos elnevezést, a cím utáni szám pedig az aktuális adás dátumát jelölte. A név nagyon jól jellemezte ezeket a műsorokat: egyszerre több hangforrás szólt, nem egyszer manipulálva. Akármennyire ismertem a lemezeket, a véletlen eredményezte, hogy egyes hangforrások hangjai milyen viszonyba kerültek egymással, hogyan kapcsolódtak egymáshoz, erősítették vagy éppen tompították a hangzást. Közben persze folyamatosan változtam én is, eleinte megijedtem, ha egy ideig nem történt valami érdekes, ha a kimenet nem változott elég gyorsan. Aggódtam, ha úgy éreztem, hogy egy ideje nem történik semmi új, egy idő után szükségét éreztem, hogy valami összetartsa ezt a fajta káoszt. Elkezdtem otthon készíteni olyan hanganyagokat, amik megadták a műsor vázát, amikről azt gondoltam, kicsit jobban összetartják a megszólaltatott hangokat, egységesebbé teszik a hangzást. Ezeket homogenizálónak neveztem el.”

Valójában ekkor kezdtél el saját zenéket készíteni.

Tóth Pál: „Az idők során kezdtem magabiztos lenni, rájöttem, nem kell mindig mutogatni magam. Nem lényeges a gyors változás. A szépen lassan épülő zenék kevésbé változatosak, ellenben esztétikai szempontból sokkal érdekesebbnek találtam őket. Kísérleteztem. Az otthon készített zenék is egyre érdekesebbek, jobbak lettek, idővel már nem csak a homogenizálókat készítettem otthon. Kezdett megváltozni az arány, egyre több lett az otthon készített hanganyag, és a műsorok egyre inkább irányított improvizációk lettek. Aztán egyszer csak eljött az az idő, amikor már a teljes műsort otthon készítettem. Ebbe talán belejátszott, hogy a Podmaniczky utcai stúdió műszaki állapota egyre jobban amortizálódott. A 2000-es költözés után, a Kultiplex stúdiója gyakorlatilag alkalmatlan volt erre a műsorstruktúrára, és valójában már a Self Organizing Chaos elnevezés sem volt jogos. Megváltozott az igényszintem, egyre inkább komplett műveket akartam készíteni. Nem sokkal a költözés után az ilyen típusú adások ritkultak, majd teljesen megszűntek. A No Wave hiteles történetéhez tartozik, hogy Csenger Ádám barátommal 2002-től 2004 májusáig együtt készítettük a műsorokat, vagy néha még Zsolttal hármasban. Azóta Sydneyben gyűjti a lemezeket – sikeresen megfertőztem. A sors fintora, hogy az egyik utolsó otthon készített műsoromnak a vágott verzióját, a Paolo Raposo vezette portugál Sirr.ecords hanglemezkiadó cd-n megjelentette. Talán az utolsó ilyen adáshoz készítettem otthon egy sok kontaktmikrofonos installációt. Az egyik mikrofon egy ablakban elhelyezett üvegben volt, ez nagyon jól vette az utca hangjait. A nyers felvétel egyik részéből készült az Avultnál megjelent mini cdr-em.”

Tehát a rádióműsorokba egyre több kreatív energiát öltél, ami idővel hozta magával a lemezmegjelenéseket, fesztiválfellépéseket.

Tóth Pál: „Igen, mert tulajdonképpen a No Wave műsornak köszönhetem, hogy meghívtak különböző európai fesztiválokra, hangművészeti eseményekre. 1999-ben a párizsi Batofarra, később pedig a bécsi Porgy & Bess-ben rendezett Extended Eu fesztiválra. A SoundExchange keretén belül, aminek Riga, Berlin, Chemnitz és Budapest voltak a partnervárosai, a CTM fesztiválra jutottam el. Aztán a No Wave részese volt az Intimacy And Distance és a Sound Off nemzetközi internetes koncerteknek. Zsolttal közreműködtünk az Elisabeth Schimana és a Seppo Gündler-féle Die Große Partitur projekt internetes zárókoncertjén, a párizsi Aligre Rádióban pedig előadtam egy Self Organizing Chaos-típusú éterkoncertet, a technikus valósággal elámult, hogy ilyet is lehet csinálni. Mindenesetre ezek az adások lehetőséget adtak kísérletezni, kipróbálni magam.”

A külföldi vendégszereplések mellett további is futottak heti rendszerességgel a rádióműsorok, amik egyre inkább kezdtek túlmutatni a hagyományos, kísérleti zenéket bemutató adásokon. Ezek már sokkal inkább rádióművészeti akciók voltak, igaz?

Tóth Pál: „Legendás adásokat tudhatok magam mögött: Kristof Knittel lengyel zeneszerzőt például egyszer barátok hozták be az adásba. Rábeszélték, hogy jöjjön fel a Tilos Rádióba, mert van ott egy különleges adás. Megállt a küszöbön, nem akart zavarni, aztán annyira belelkesült az adást hallgatva, hogy beszállt recitálni. Egy másik alkalommal kitaláltam, hogy olyan műsort csinálok, amiben nagyon lassan változó, mély frekvenciájú hangok szólnak. Indulás előtt nem sokkal egy kicsit megfutamodtam, éreztem, hogy ebből nagy botrány lesz. Biztonságképpen vittem magammal olyan lemezeket, amiken nagyon magas hangok vannak, illetve a stúdióban halk, percegő-cicergő hangokat állítottam elő azzal, hogy egy apró hangszedőt simogattam egy kefével. Az az adás a Tilos Rádió egyik betelefonálós csúcsát állította fel, egyben rádiótörténeti műsort, izzott a telefon, miért nincs adás, mi történik, mi az, ami most szól, vagy nem szól? Az azért többször előfordult, hogy azt hitték nincs adás, vagy éppen bekapcsolva hagytam a mikrofont. Néhányszor az Antenna Hungária hívott, hogy nincs adás.”

1995 és 2002 között a budapesti Szünetjel Nemzetközi Experimentális Zenei Fesztivál valami olyasmi – talán ma már kissé érthetetlen és lehetetlennek tűnő – csoda volt, amit megszűnése óta rengetegen emlegetnek és hiányolnak. Akkor megvolt rá az esély, hogy Budapest felkerüljön a kísérleti, kreatív zenei élet térképére, a Szünetjel megszűnése után mégsem tudott létrejönni olyan releváns újzenei találkozó, ami ilyen hosszan életben tudott volna maradni, vagy olyan minőséget tudott volna felmutatni, mint amilyet éveken át a fesztivál biztosított. Hét év alatt kilenc kísérleti seregszemlét hoztak össze a szervezők, te milyen részt vállaltál a Szünetjel működtetésében?

Tóth Pál: „A Szünetjel Fesztivál eredetileg Márkos Berci és Dóra Attila ötlete volt. Nem sokáig tartott ez az állapot, mert folyamatosan kapcsolódtak be újabb és újabb emberek a szervezésbe. Pontosan nem tudom, hogy jött az ötlet. Az első rendezvény 1995. június 17-én, az Egyetemi Színpadon volt. Sőrés Zsolt hívott el, aki a Mesék stb. nevű formációval lépett fel. A fesztivál akkor még közel sem volt nemzetközi. Mit mondjak…? Akkor nem gondoltam, hogy ez a fesztivál ilyen pályát fut majd be. Emlékeim szerint az egy kicsit sajnálni való, kaotikus próbálkozás volt, a lelkesedésen kívül kevés értékelhető, vagy inkább kevés érdekes koncerttel. Kicsit sajnáltam is az elvesztegetett időt. Aztán Berci akkori felesége Londonban egy koncerten megismerkedett Roger Turnerrel. A ’95-ös decemberi, szintén egynapos második fesztiválon Roger és Martin Klapper voltak az első külföldi, ráadásul nemzetközileg is elismert meghívott zenészek. Még ez a fesztivál sem volt az igazi, de úgy emlékszem ez már jóval izgalmasabb volt az elsőnél. Ekkor kezdődött el a jövő.”

Ha jól tudom, a fesztivál történetében többször is külső kurátorokat kértetek fel a Szünetjel programjának összeállítására.

Tóth Pál: „Igen. Berci, aki addigra már egyedül szervezte a fesztivált, felkérte Rogert a következő, egy év múlva megrendezésre kerülő fesztivál kurátorának. Ő állította össze, kik legyenek a külföldi fellépők. 1996-ban megalakult a Szünetjel Egyesület, és az az évi fesztivál már három napos volt, ráadásul egy igazi nemzetközi fesztivál. Erre már a neve is utalt: Szünetjel Nemzetközi Improvizatív Zenei Fesztivál. Ezen a magyar fellépők és nézők rengeteget tanulhatnak, nagyon sok jó zenész lépett fel. Azt hiszem, elmondható, hogy a meghívott zenészek kvalitását és számát tekintve, előtte Magyarországon ilyet még nem lehetett hallani, látni. Turner és Klapper mellett fellépett Pat Thomas, Phil Minton, John Russell és Evan Parker. A legnagyobb dobás, mondhatni szívügyem, az AMM fellépése volt. Szerencsére a British Council mellet a Goethe Institute, majd később a svájci, a svéd, és az osztrák kulturális intézet is támogatta a fesztivált. Sok-sok jó zenészt hallhatott a közönség, mert az sem mellékes, hogy ekkorra már kialakult egy törzsközönség. A hatodik fesztivál után Berci felkért kurátornak, a pályázat írásban segített, de a program szervezésében szabad kezet kaptam. Magam mellé vettem Sőrés Zsoltot és Kovács Zsoltot, így egy háromtagú kuratóriummal állítottuk össze az utolsó három év fesztiválprogramját. A 2000-es fesztivál gyakorlatilag teljesen az én elképzelésemet tükrözi, merőben megváltozott az addigi koncepció, jelentős szerepet kapott az elektronika. Improvizatív zenészek mellett meghívtam hangművészeket is. A korábbi fesztiválok nagyon sikeresek voltak, számos világhírű zenészt hallhatott a közönség, mégis úgy gondolom, egyet léptünk a nemzetközi trendek felé, ez az irányváltás ugyanakkor a törzsközönség egy részének nem tetszett. Visszatekintve erre a három évre, ma is úgy gondolom, kellett a váltás. Ekkor szembesültem azzal, hogy a hazai érdeklődő közönségnek is van egyfajta konzervatív hozzáállása, az ismeretlentől való félelme. Emiatt is jobb lett volna, ha tudjuk folytatni. Lehet, hogy a törzsközönség összetétele valamelyest megváltozott volna, de a másik része ráérzett volna ennek az ízére, és jöttek volna újabb érdeklődők is. Úgy gondolom, egyre közelebb kerültünk volna Európához. Bár csak egy évvel később, de a koncepcióváltás az elnevezésben is megjelent: így lett az esemény neve Szünetjel Nemzetközi Experimentális Zenei Fesztivál.”

A belső, koncepcionális változások mellett külső tényezők, az anyagi támogatások megvonása is befolyásolta a fesztivál sorsát. Mintha elfogyott volna a levegő akkoriban a Szünetjel körül.

Tóth Pál: „Igen, sajnos jöttek a problémák. A British Council nem támogatta tovább a fesztivált. Az volt az alapelvük, hogy egy fesztiválnak a hetedik alkalom után már el kell tudnia tartani magát. Viszont ez egy magyar fesztivál volt, és itt jutunk el a rétegzenék rákfenéjéhez. Magyarországon a kultúrának van egy szegmense, amire nem lehet itthon támogatást szerezni. Ez a típusú zene is az. A megrendezett kilenc fesztivál egyikére sem sikerült magyarországi intézménytől támogatást szerezni. Talán két alkalommal sikerült kisebb támogatást szereznünk, azokat is csak ismerős útján. Jelentősen lecsökkent a támogatás, és nekem is elfogyott a lelkesedésem, így a tizedik, jubileumi fesztivál már nem jött össze. Azt hiszem, a mai napig hiányzik egy ilyen típusú, minőségű fesztivál, aminek eredménye lehetne egy jelentősen izgalmasabb zenei élet, valamint a magyar zenészek egy részének integrálása a nemzetközi zenei életbe.”

Mi volt a legmeghatározóbb, esetleg legkedvesebb zenei vagy személyes élményed, ami a Szünetjelhez köthető?

Tóth Pál: „A legmeghatározóbb élmény mindenképpen az, hogy két alkalommal sikerült meghívnom az AMM-et. Sok nemzetközileg jegyzett, nagyon jó zenésszel ismerkedtem meg, akik legtöbbször nagyon szerették a fesztivált, és mondhatni baráti kapcsolat alakult ki sokukkal. Két alkalommal a lakásomra is meghívtam a fellépőket, néhány zenészt pedig olykor anyagi okok miatt a lakásomban szállásoltunk el. Francisco Lópezzel nagyon jól éreztem magam, Marc Behrensnek pedig valójában a Sirr.ecords-os lemezem megjelenését köszönhetem.”

Mit mondanál a rendszerváltozás utáni, magyar kísérleti zenei életről?

Tóth Pál: „Mindenképpen ki kell emelni a kilencvenes évek legelejét a Tilos az Á-val. Rengeteg érdekes koncert volt ott, underground felhozatalban azóta sem volt jobb. Volt és van néhány fesztivál, de az eltelt 26 évhez és a környező országokhoz képest nagyon-nagyon kevés izgalmas dolog történt Magyarországon. Lehet, hogy hazabeszélek, de a legjelentősebb mindenképpen a működését a tizedik, jubileumi fesztivál előtt lezáró Szünetjel volt. A Nun András-féle Ultrahang Alapítvány a honlapjával és a fesztiváljaival, estjeivel rengeteg izgalmas és jó zenészt mutatott meg a magyar közönségnek, de engem az eklektikája és a gigantomániája kicsit zavart. Ez nem minősítés, de én inkább a következetességet szeretem. Ultiban jó az egyet az ultizóknak, egyet a betlizőknek-gondolat, mondom ezt akkor is, ha lehetőség van arra, hogy különböző zenei stílusokat szerető emberek, más műfajokat, zenéket ismerhetnek meg. Természetesen ez is kell, remélem, lesz még folytatása az Ultrahangnak.”

Egy időben ott volt még Nagy Fül Fesztivál, a Making New Waves, vagy éppen a Szünetjel folytatásaként is felfogható Relatív (Át)hallások Fesztivál.

Tóth Pál: „Való igaz, éveken át futott a drMáriás-féle Nagy Fül Fesztivál, bár Béla alapvetően más műfajokra koncentrált, azok többnyire inkább alternatív rockzenei események voltak. Azt hiszem, Szigetvári Andrea és a Magyar Computerzenei Alapítvány Making New Wave fesztiválja sem érte meg a tizedik rendezvényt, pedig ott igazán sok érdekes koncertet hallhatott a közönség. Kár, hogy ő sem tudta folytatni, bár néha úgy éreztem, hogy ott túlságosan a technológia bemutatása volt a vezérelv. Az első fesztivál nagyon jól sikerült, és végső soron nekik köszönhető, hogy itt volt Alvin Lucier, David Moss és az Arditti String Quartet is. A Sőrés Zsolt szervezte Relatív (Át)hallások valóban egy kicsit a Szünetjel folytatása szeretett volna lenni, de mindvégig anyagi gondokkal küszködött, márpedig pénz nélkül nehéz igazán ütős zenei eseményeket szervezni. Ennek ellenére a három megrendezett fesztiválon szintén sok kiváló előadást hallhattunk. Sajnos, mint mondtam, igazi koncerthelyszínnel még mindig adós Budapest, mert bármilyen sok van, igazából egyetlen izgalmas sincs. Alig történik valami igazán érdekes, izgalmas, újszerű. Amennyiben mégis történik, az abszolút véletlenszerűen. Lehet, hogy néha lemarad az ember egy-egy érdekes koncertről, de egyszerűen kár az időt és az energiát különböző koncerthelyszínek műsorainak a böngészésével tölteni. Elfogadom, hogy velem van a baj, viszont szeretném, ha minél több ember vágyna friss, új hangzásokra és kreatív előadókra, egy jelentős vérátömlesztésre. Ahol természetesen továbbra is megtalálhatók lennének a már ismert stílusok, az ikonikus előadók, a nosztalgikus, pénztárcát hizlaló rendezvények, de mellette megjelennének az új, a haladást elősegítő, a megszokottól eltérő, mai, friss, formabontó koncertek és előadások is.”

A rádiózás, valamint a koncert- és fesztiválszervezés – nevezhetjük ezt talán a kísérleti zene mellett elkötelezett aktivizmusnak – mellett évek óta zenészként, csúnya szóval hangművészként is tevékenykedsz. Láthatóan nem sieted el a dolgot, 2002 óta mégis öt önálló vagy kollaborációs munkád tudott megjelenni kisebb-nagyobb portugál, francia, brit és magyar hanglemezkiadók jóvoltából. Hogyan jöttek létre ezek a nemzetközi kapcsolatok, okozott-e valaha is problémát megtalálni a megfelelő utat, hogy eljuttasd a műveidet a szélesebb közönséghez?

Tóth Pál: „Őszintén? Természetesen jó érzés, ha megjelenik egy lemezem. Igazolása annak, hogy talán érdemes csinálni, azonban nem kell ezt annyira túlértékelni. Valószínű, hogy mindenkinek megjelenhet lemeze, szóval úgy gondolom, ez nem feltétlenül a minőség visszaigazolása. Amennyiben sikerül befejeznem egy munkámat – mert azért nagyon sok félbehagyott munkám van -, és jónak gondolom, akkor meghallgatom néhányszor egy jobb hangrendszeren. Esetleg ha kell, érdemes és energiám is van, tovább csiszolgatom. Konstatálom, hogy kész és beteszem a fiókba, a megjelenés másodlagos. Egyik lemezem megjelenéséért sem tettem egyetlen lépést sem. A megjelenésük véletleneknek vagy a szerencsének köszönhető, nem tudom, nem igazán hajt, hogy mindenképpen megmutassam magam. Lehet, hogy nem jó, de eleve válogatok, csak azzal játszom, akiben látom az egymásra hangolódás, a közös nyelv kialakításának lehetőségét. Azt hiszem, inkább a társnak kell rám hangolódni, és fontos, hogy ne akarjon teljesen számomra életidegen zenei környezetbe terelni. Az is igaz, sem fellépésre, sem lemezkészítésre nem igen kapacitálnak.”

Vagyis ha nem noszogatnak, nincsenek saját lemezmegjelenések?

Tóth Pál: „Kérdés, lényeges-e szélesebb közönséghez eljuttatni a műveimet. Eleve mi az a szélesebb közönség? Valóban olyan jók ezek a darabok, mint amilyennek én gondolom? Ráadásul hihetetlen dömping van ebben a műfajban is, legtöbbször ezen belül is csoportok, izmusok alakulnak ki. Néha ugyan elgondolkodom azon, talán aktívabbnak kéne lenni, esetleg Bandcampen hozzáférhetővé tenni a zenéimet. Viszont meg kell nézni a Discogsot: bármilyen pozitív kritikát kaptak a lemezeim, az ottani árak szerint szinte értéktelennek kell ezeket tekinteni, bár azt is tudom, nem feltétlenül értékmérő az ottani ár. A nemzetközi kapcsolatokat, azt hiszem, leginkább a No Wave műsornak és a Szünetjel Fesztiválnak köszönhetem. Azt kell mondanom, mindegyik lemezem megjelenése tőlem függetlenül történt.”

• Ha már itt tartunk, egy kicsit térjünk ki a zenei munkásságodra is…

Tóth Pál: „Korábban már említettem, eleinte passzív résztvevője voltam a Magyarországon a kilencvenes évek elején induló, a korábbiaktól merőben eltérő, kísérletező, improvizatív, nagyon egyedi utat kereső, viszont nagyon heterogén zenei próbálkozásoknak. Az elején zenei szempontból legfontosabbnak mindenképpen Sőrés Zsolt, Kovács Zsolt, Tóth Gábor megismerését, barátságát tekintem. Fontos állomások voltak a SoKaPaNaSZ, majd a Mesék stb. nevű kísérletező formációk. Visszagondolva, egyik sem ütötte meg a nemzetközi mércét, persze kiváló zenékre gondolok. Előbbiben nagyon heterogén volt mind a tagság, mind a zenei elképzelés. Utóbbi pedig nagyon radikális volt, akkoriban mindenképpen érdekes, de azt hiszem, volt, aki finomabb kifejezési formásra vágyott. A radikalitása főleg a hangerőben, és egy bizonyos agresszivitásban rejlett. 1996-ban, vagy talán ’97 elején a Tölgyfa Galériában működött a Szünetjel Klub. Az első fellépésem ’96 végén, az Almássy Téri Szabadidőközpontban, egy Tilos rendezvényen volt, Zsolttal játszottunk egy rövid duót. Többnyire azonban szólóban léptem fel, eleve az alapvetően a Self Organizing Chaos-féle zenekészítés színpadra vitele volt, és ez korlátozta is együttműködésemet más zenészekkel. Közben megalakult a Spiritus Noister, valamint az Abstract Monarchy Trio, utóbbi már nemzetközi együttes volt.”

Az R.R. Habarccal alkotott duód különösen jól működött. Szerencsés párosításnak tűnt…

Tóth Pál: „Fontos momentum, amikor Nun András jóvoltából megismerkedtem R.R. Habarccal, azaz Rutkai Róbert barátommal. Ő egy egyedi utat járó, nagyon tehetséges hangművész, de sajnos az utóbbi időben nem igen készít zenéket, és élőben is ritkán lép fel. Nekem ebből a kevésből három jutott: egyet még a magyarországi viszonylatban szerintem nagyon jó és nagyon izgalmas izo-fr trióval, kettőt duóban. Ebből az egyik az utolsó Szünetjelen, a másik pedig a tavaly júniusi No Wave Fesztiválon. Mindkettőről elmondható az egyedi hangzás. A Szünetjel Fesztiválon Habarc egy bemikrofonozott szalmabálán játszott, ami az én cd-játszós, elektronikus hangzásommal szerves egységet alkotott. Tavaly szárított növényekkel, faágakkal és tobozokkal keltett hangokat, míg én különböző nagyságú kavicsokat, köveket használtam.”

Habarc az egyik munkádat meg is jelentette.

Tóth Pál: „Igen, ez fontos tény. Habarc vezette a magyar Avult kiadót, ami azt hiszem, megelőzte korát, és most is azt mondom, jó lenne ma is egy ilyen magyarországi kiadó. Mindegyik kiadványnak egyedi, kézi készítésű borítója volt, úgy tudom, a kézimunka oroszlánrésze Kopottra, vagyis Czinege Zolira, az Avult másik tagjára jutott. A lemezek limitált példányban készültek, eleinte mindössze húsz példányban. 2002 elején Robi felkért egy húszperces hanganyag elkészítésére, el is készültem az op. 20302-vel, ami nagyon tetszett, de miután második alkalommal is meghallgattam a hangrendszeremen, teljesen elbizonytalanodtam, úgy gondoltam, ezt nem fogja kiadni. Kellene valamit változtatni, újra meghallgattam, döntöttem, marad. Ha nem tetszik neki, legfeljebb nem adja ki. Fel voltam készülve a visszautasításra, miközben tudtam, jó az anyag. Meglepetésemre nagyon tetszett nekik. Nagyon gyorsan elfogyott, saját példányaim többségét elajándékoztam, emlékszem, egyet elküldtem Eric Lanzilottának, aki akkoriban az Anomalus Recordsot futtatta, és akitől időnként rendeltem lemezeket. Azonnal jött a válasz, küldjek neki annyi példányt, amennyit csak tudok, de addigra az összes elfogyott. Nem lepődött meg rajta. Pedig ez már negyven példányban készült. Valójában, időben azt hiszem, ez volt az első megjelent önálló lemezem, de két másik megjelenés korábbi munkámat tartalmazta.”

A portugál Sirr.ecords-hoz hogyan jutottak el a munkáid?

Tóth Pál: „Ezt Marc Behrensnek köszönhetem, aki a 8. Szünetjel Fesztivál alatt szintén nálam lakott, és mivel az izo-fr előtt lépett fel, nem hallotta a koncertünket. Másnap megkért, hogy mutassak saját zenéket. Az egyik nagyon megtetszett neki, kért is rögtön egy másolatot. Majd jelentkezett Paolo Raposo, hogy ki szeretné adni az anyagot. Tudni kell, hogy ez a darab egy No Wave adásban hangzott el, és valamivel 90 percnél is hosszabb volt. A kiadás feltétele volt az anyag megvágása, hogy egy szimpla cd-re ráférjen. Emiatt úgy nézett ki, hogy a terv zátonyra fut, mert én így tartottam komplett egésznek a háromtételes művet. Nem sokkal később Sőrés Zsolt mesélte, hogy az egyik cd-jüket egy disztribútor nem akarja terjeszteni, mert nem tetszik neki. Talán más indok volt mögötte, de hivatalosan ez hangzott el. Emiatt mégis megvágtam az anyagot, mert úgy gondoltam, amennyiben egy magyar előadó lemeze egy viszonylag neves külföldi kiadónál megjelenik, talán jobban felfigyelnek a többi magyar előadóra. Tudom, ez naivitás volt a részemről. Mindenesetre Marc borítójával 2003-ban megjelent az op. 10218 v1.2.”

És ekkoriban jelent meg az Ultrahangos kiadványod is.

Tóth Pál: „Nun András felkérésére szintén 2001-ben készítettem el a 2004-ben, az Ultrahang Alapítvány cdr sorozatában megjelenő op.10930 (Hét Nap) című lemezemet. Sajnálatosan a sorozat darabjainak megjelenése, gondolom financiális okok miatt, eléggé elhúzódott, úgy tudom, hogy végül nem is jelent meg az összes tervezett lemez. Emiatt a késés miatt, és mivel kiadványok cdr formátumban jelentek meg, a lemez koncepciója nem is nagyon érvényesült. A hét naphoz hat éjszaka tartozik, a hetedik, amúgy is a pihenőnap, nincs különbség nappal és éjszaka között. Ezen a napon megpihen az ember vagy az Úr, gyönyörködik művében. A lemez ennek megfelelően hét tracket tartalmaz, az egyes trackek között szünetekkel. Ezek az éjszakák. Mivel egy alkotónak éjjel is forog az agya, a szünetekben is szól valami, ez átvezetés két felvétel között. A cd-játszók jelzik a szünetet, azaz az éjszakát, a számláló pedig mutatja mennyi van belőle hátra, közben szól az átmenet. Sajnos közben a Nero cd-író programnak megjelent egy újabb verziója, amely már nem volt képes így írni a lemezeket, ezért gyakorlatilag az éjszaka jelzése nélkül jelent meg a lemez.”

Kollaborációs lemezeid nem igazán jelentek meg, csak a Quentin Rollet-val és a Sőrés Zsolttal közös Paw Music-ról tudok.

Tóth Pál: „Azt nagyon sajnálom, hogy az izo-fr triónak nem jelent meg egyetlen anyaga sem. Adtunk néhány koncertet, amiből kettő-három nagyon jól sikerült. Azt gondolom, mai eszemmel és tudásommal nagyon jó lemezt tudnánk készíteni, de ez a hajó már elment. Mindenesetre 2005 decemberében a krakkói Audio Art Fesztiwalon adtunk egy nagyon nagy sikerű koncertet, volt, aki akkor azt mondta, hogy megváltoztattuk a zenéről alkotott felfogását. Helyette 2010-ben megjelent a Paw Music, ami valójában egy 2002-es felvétel. A pontos történetre már nem emlékszem, de mintha más projektre foglalták volna le Zsolték a stúdiót, és a végén nekem kellett beugranom. Jozef Cseres barátom az üveg whiskey-jével együtt részese volt a produkciónak, még ha csak lelkes szemlélődőként és hallgatóként is volt jelen a stúdióban. A borítóterv is az övé, illetve akkori kiadója, a szlovák HEyeRMEarS/Discorbie és a francia Ronda Label közösen jelentette meg az anyagot. Jozef barátságát is a No Wave-nek köszönhetem. Csehországban tanít zeneesztétikát, zenei témájú cikkeket-könyveket ír, és van egy lemezkiadója. Nagyon jókat tudunk whiskey mellett – szigorúan nem zenéről – beszélgetni.”

A legutóbbi anyagod amennyire érzékeltem, a Berberian Sound Studio farvizén jelent meg.

Tóth Pál: „Eddigi utolsó lemezem Peter Strickland barátom Peripheral Conserve nevű kiadójánál jelent meg 2013-ban, de ez is valójában egy 2008-as anyag, ami annyira megtetszett Peternek, hogy szeretett volna belőle egy részt felhasználni a Berberian Sound Studio című filmjében. Ehhez viszont ki kellett volna szedni belőle valamilyen hangot, amit folyamatos halogattam, így végül lemaradtam a filmről. Később ellenben megjelentette lemezen az egész anyagot, neves angol zenészbarátaival remixeket is készíttetett belőle, amit aztán vinylen adott ki.”

Az alkotói neved, az én, honnan ered?

Tóth Pál: „Ez a név számomra nagyon fontos, még ha sokan nehezen is tudják kezelni, én, ráadásul csupa kisbetűvel. Látszólag egyszerű, ugyanakkor nehéz, sokak számára zavaró. Azért választottam, mert egyrészt meg akartam mutatni, hogy mindenki képes lehet arra, amit én csinálok, másrészt pedig jelezni akartam, hogy mindenki egy egyéniség, egy individuum, aki különbözik a másiktól. Eleinte én is óvatosan, kicsit félve használtam – később viszont már bátrabban -, mert Magyarországon nehéz ezzel a névvel fellépni.”

Hol tartasz most a zenekészítéssel, milyen zenei tendenciák, technikák érdekelnek, illetve kikkel tudnál elképzelni közös munkát, akár színpadon, akár stúdióban?

Tóth Pál: „Azt hiszem a leglényegesebb számomra a zene és az idő kapcsolata. A zene ugyan egy adott térben szól, de mégis elsősorban az idővel van kapcsolata. Alapvetően a lassan építkező, nyugodt zenék foglalkoztatnak. Ahogy korábban mondtam, sokáig otthon számítógépen készítettem hanganyagokat, rétegeket, amiket koncerten kevertem össze. A rétegek drone-os hangzásokat, lassan változó hurkokat, extrém frekvenciákat, halk, neszező hangokat tartalmaztak. Az első időkben majdnem sztochasztikusan kevertem össze ezeket, később fokozatosan csökkent a véletlen szerepe. Ekkor még sok energikusabb layer is volt, majd egyre inkább előre megírt, eltervezett algoritmusok szerint raktam össze a koncertet és egyre nyugodtabb, egyre minimalistább hangzásra törekedtem. Az extrém frekvenciák, a halk részek, a csendek továbbra is fontos szerepet kaptak. Majd fokozatosan kezdtem kihangosított tárgyakat és egyéb elektronikus hangkeltő eszközöket használni, utóbbi időkben előfordul, hogy egyáltalán nem is használok előre megírt hangfájlokat. A csendek, a halk részek, több figyelmet kívánnak a hallgatótól. Van néhány eszköz a fejemben, amit meg szeretnék csinálni, de ezekkel lassan haladok. Meg néhány elektronikus kütyüt is. Sok idő és egy kis pénz is kellene hozzá. Azt hiszem, a sok kütyü használatával sokat változott a zeném hangzása, még ha az alapkoncepció nem is nagyon. Van egy másik énem, ami klasszikusabb elektronikus, elektroakusztikus zenére vágyik.”

A kísérleti, improvizatív zenében megjelenő énekhangról mit gondolsz?

Tóth Pál: „Jó ideje foglakoztat az énekhang, gyakran ennek valamilyen módosulatait használom is. A 2005-ös párizsi koncertemet például szeretném egy kicsit átdolgozni, nem tudom megvannak-e a forrásfájljaim, illetve ami alapján egykor összeraktam. Van benne egy ütögetős réteg, ezt mindenképpen akusztikus ütőhangszerre szeretném cserélni. Sok félkész-, vagy rosszul, esetleg jól megvalósított anyag hangfájljaival rendelkezem, jó lenne ezeket rendesen összekeverni, de lehet, hogy ma már nem is tetszenének. Tavaly Budapesten előadtam Christian Wolff Stones című művét, de sajnos a MÜSZI más helyiségeinek zaja elég hangosan behallatszódott. Igaz, így legalább nem annyira steril. Azt hiszem, valamikor stúdióban újra megcsinálom, bár közönség nélkül nehezebb. De visszatérve az énekhang kérdésére, néhány hónapja, egy Cage-est kapcsán lehetőségem volt megismerni Kisgyörgy Ilka és Pálházy Henriett énekesnőket. Mindkettőnek fantasztikus hangja van. Ilkáról úgy érzékelem, hogy nyitott, vele talán sikerülhet egy izgalmas koncertet összehozni. Az idei Tilos Maraton No Wave Estjén együtt lépünk fel, bár sajnos szokás szerint nincs időm rendesen készülni. Henriett pedig kimondottan vagánynak tűnt, de vele nem beszéltem semmilyen konkrét jövőbeli tervről.”

Mi a helyzet a magyar mezőnnyel? Hangszeresekből nincs hiány, viszont a minőség, de legalábbis a kreatív muníció sokszor már kérdéses.

Tóth Pál: „Magyarországon azt hiszem, akivel nekem érdemes, már játszottam. Most a saját nézőpontomból ecsetelem, kikkel lehetne tovább dolgozni, ám lehet, hogy akiket most mondok, nem szeretnének velem dolgozni. R.R. Habarcról már beszéltem, vele azt hiszem, bármikor. Halmos Andrással két alkalommal játszottunk, azt hiszem, vele lehetne további együttműködés. Ő egy igen érzékeny dobos, de van még mit finomítani. Varga Zsolttal nagyon élveztem a duónkat, vele is érdemes lenne továbbgondolni a lehetőségeket. Bevallom, Bolcsó Bálinttól féltem, azt gondoltam, túl dinamikus lesz, aztán pozitívan csalódtam. Lehet, hogy az általános felfogásomhoz képest kicsit mozgalmasabb volt a duónk, de azt kell mondanom, nagyon jól sikerült a közös fellépésünk. Nem ragaszkodom foggal-körömmel az elképzeléseimhez, igaz, bármit azért nem… Van még, akikkel játszottam és máskor jobban egymásra hangolódnánk, illetve van akivel még nem játszottam és akár érdekes is lehet. Magyarországon Kováts Gergő szaxofonossal egyszer még kellene egy próbát tenni, illetve érdekel Kertész Endre csellista, bár őt annyira még nem ismerem. Egyszer meghívtam a műsoromba, ott élőben játszott, és őt azóta potenciális partnernek tekintem. Kovács Zsolt barátommal sajnos csak egyszer játszottunk duóban, akkor is lázas beteg volt, jó lett volna folytatni, de ő jelenleg Franciaországban él, és azt hiszem, hogy már nem is nagyon koncertezik. Aztán Sőrés Zsolt, vele játszottam a legtöbbször. Voltak köztük jók, és szerintem kevésbé jók, mégis azt gondolom, az igazival még tartozunk egymásnak. Egy igazi, visszafogott, nyugodt, mégis izgalmas duókoncerttel, esetleg lemezzel. Korábban már említettem az izo-fr triót, most is azt mondom, amit játszottunk, az megütötte a nemzetközi színvonalat. Ma Sőrés Zsoltot és magamat ismerve, kimondottan jó trió lehetne. Ehhez Kovács Zsoltnak is stabil szinten kellene nyújtania azt, amit tud. Persze tudom, ez már mindig is csak egy elszalasztott lehetőség marad…”

Külföldi zenészek közül kikkel tudnál elképzelni munkakapcsolatot?

Tóth Pál: „Mindenképpen érdemes lenne folytatni a Paw Music formációt Zsolttal és Quentin Rollet francia szaxofonossal. Volt egy terv, hogy fellépünk Magyarországon Ghédalia Tazartes francia, egészen egyedi zenész előtt, de tudtommal ez akkor senkit nem érdekelt, pedig ő igazi unikum. Egyszer talán Christian Kobi svájci szaxofonossal is sikerül összehozni egy közös fellépést, akár egy stúdiólemezt is. De biztosan lennének még alkalmas partnerek, akikre most nem is gondolok. De hogy szerénytelennek ne tűnjek, egyszer Eddie Prévost mellett is szívesen kipróbálnám magam, illetve egy nagyon jó minimalista zongoristával. Addig jó, amíg álmodunk, álmodozunk.”

Több fórumon emlegetted, hogy a magyar kísérleti zenei kultúra évekkel el van maradva a globális, de még az európai átlagtól is. Vannak lelkes hangszereseink, zenekaraink, koncertszervezőink, eseménysorozataink, de valamiért én sem érzem az a kreatív tüzet, ami Londonban, Berlinben, de akár még Bécsben is nagyon is jelen van. Szerinted mi ennek az oka?

Tóth Pál: „Igen, abszolút ez a véleményem. Nem biztos, hogy tudok erre korrekt választ adni, elképzeléseim vannak, de ki tudja… Az egyik probléma, azt hiszem, a zeneoktatással van. Feltehetőleg a hangszeres képzés jó, de a tanítási módszer nem. Technikát tanítanak, nyitottságot nem, túlzott szigor, semmi játékosság, a lazaság nem megengedett. Mint az oktatásban vagy a sportban, a sikerért minden megengedett, gyakori a lelki vagy a fizikai terror. A zeneművek pontos visszaadása a mérték, nem pedig a hangszerrel való ismerkedés, a játékosság, a fantázia. Felnőttkorára meg már mindenki meg van elégedve magával, nem akar újabb technikákkal, zenékkel megismerkedni. Az általad említett városokban igazi pörgő, alternatív, experimentális, modern kulturális élet van, ez ösztönzi az előadókat, folyamatos az előadók keveredése, nagy a kínálat. Szívesen járnak oda külföldi zenészek is, keresik a kapcsolatokat, kihívásokat, megtermékenyítik egymást. És gondolom, támogatásban sincsenek szűkében. Sok hely van, ahol szívesen adják a teret egy-egy koncerthez. Vannak állandó helyek, ahova szinte bármikor érdemes betérni, mert biztos lehetsz a színvonalban. Felvetődik a tyúk-tojás probléma is. Ki kit nevel, irányít? A zenész a közönséget, vagy a közönség a zenészt? Nekem határozott véleményem van erről. Ennek bizonyítéka a No Wave műsor és a No Wave rendezvények, estek, fesztiválok. További, nem kevésbé fontos tényező, a koncertszervező, valamint a befogadóhely hozzáállása. Miattuk nem történik meg a megtermékenyítés. Mit is várunk akkor? Dagonyázunk a múltban és büszkék vagyunk rá.”

Néha ki kellene tárni azt a bizonyos ablakot, és beengedni egy kis friss levegőt…

Tóth Pál: „Nem az baj, hogy zenészeink nagy része elavult, poros zenét játszik. Játsszanak! A probléma az, hogy alig van, aki szeretne továbblépni, akit igazán érdekel a kihívás. Biztosan nem is egyszerű a probléma, mert mi a jobb: érdekesnek lenni, állandóan kísérletezni, kevés embernek játszani, vagy inkább nagyobb, lelkes, de nem túl nyitott közönségnek zenélni? Ki mutatja meg a közönségnek az új utakat? Magyarországon ki kínál alternatívát? Egyáltalán, ki ismeri, mi manapság történik a világban? Siralmasan kevesen. És hol van ma Magyarországon olyan koncerthelyszín, amelyik nem a profitra, legyünk megengedőbb, az életben maradásra törekszik? Eleve nincs kultúrafinanszírozás. A nyitottabb programszervezők azt számolgatják, merjenek-e kevésbé ismert világnagyságokat kis hazánkba hozni. Lesz-e annyi néző, hogy legalább rentábilis legyen a rendezvény. Vannak „nagyágyúk”, akik jók és érdekesek, de ma már inkább a múltat képviselik. Itthon biztos pontnak számítanak, akár minden évben meg lehet őket hívni. A helyszín, a szervező és főleg a néző kipipálhatja az éves nagy progressziót. Az igazság viszont az, hogy egészen elkeserítő a jelenlegi helyzet, a lemaradás. Egy másik évszázadban élünk. Akiknek valaha volt affinitásuk, esetleg közelebbről vagy mélyebben foglalkoztak a progresszív zenével, azok vagy elkényelmesedtek, vagy megmaradtak a korábbi szintjükön. Egy közepes dzsesszrendezvényen szinte telt ház van, a lelkes hozzáértők elájulnak, ki mekkorát játszott, fújt, ütött, vonózott.”

A zenészek pedig megveregetik egymás vállát, és meg vannak róla győződve, hogy minden a legnagyobb rendben.

Tóth Pál: „Ugyanígy említhetném a klasszikus zenét, csak meg kell nézni a koncertkínálatot. Egy Bartók, egy Ligeti már merész dolognak számít. Ahogy a politika is a múltat próbálja vagy legalábbis szeretné rekonstruálni, ugyanúgy a zenében sincs előrelépés. A hetvenes évek elején sokat jártam jam session-ökre: Szabados, Ráduly, Orszáczky, Horváth Kathy, Kőszegi, Jávor… Akkoriban ez nagyon jó volt. Ma ha elmegyek egy improvizációs koncertre, legtöbbször ezt a szintet sem kapom. Néha talán modernebb a hangzás, technikailag jók a zenészek, de alapjaiban nem léptünk túl a negyven-ötven évvel korábbi szinten. Ha izgalmas zenei rendezvényekre szeretnél menni, kivéve azt a sztochasztikusan előforduló eseményt, ami nagy ritkán azért előfordul itthon is, át kell lépned az országhatárt. Nem kell nagyon messzire menni, és nem feltétlenül csak nyugatra. Mondják, pörög a kulturális élet Budapesten. Mindenki büszke rá. Csak az igazi, igényes avantgárd, underground vagy experimentális zenének nincs helye. A zenei kínálaton inkább vinnyogni lehet. Vannak a közönségbiztos előadók, őket lehet akár félévente is meghívni, pedig lehet, hogy azért a pénzért három másik, kevésbé ismert, viszont ezerszer izgalmasabb előadót ide lehetne hozni. Nincs egyetlen olyan hely, aminek érdemes figyelni a műsorát. A nagyobb helyek, ahol ráadásul viszonylag jó a hangtechnika, nem érdekeltek az igazán érdekes, újszerű zenék népszerűsítésében. Némelyik ráadásul nem is alkalmas bizonyos zenék befogadására. Nagyon sterilek, pedig nagyon sok érdekes zene emberközelséget kíván, szabadságot mind az előadótól, mind a befogadótól. Erre alkalmatlan az „előadót fel a színpadra, nézőt be a karosszékbe”-attitűd. Az előadónak együtt kell lélegeznie a közönséggel, reagálnia a rezgéseire. Ilyen helyen ez lehetetlen. Biztos van olyan alternatív hely, ami vonzó, és alkalmas is erre a szerepre, de ott meg nincs elég jó hangtechnika, vagy beszűrődik a külvilág zaja. Arról nem is beszélve, hogy sokszor ők sem látnak szívesen ilyen rendezvényeket.”

Mi akkor a megoldás?

Tóth Pál: „Nagyon szűk réteg van, akit érdekel ez a műfaj, aki el is megy az ilyen estekre. Úgy látom, egy-egy előadónak megvan a nem túl nagy ismeretségi köre. Jobb esetben, több előadó esetén, ezek szuperponálódnak. Mivel ez a réteg nem növekszik, nem érdemes viszonylag rendszeresen rendezni ilyen esteket, nincs idejük rá, de talán annyira nem is elkötelezettek. Ehhez valószínűleg, egy már elfogadott helyre lenne szükség, de mindenképpen egy állandó helyre. És viszonylag sok pénzre, mert fenn kell tartani, be kell járatni egy állandó helyet. Jó előadókat kellene hívni a világ minden tájáról, meg kellene szüntetni azt a gyakorlatot, hogy a magyar előadó kevesebbet ér, legyen megtisztelve, hogy egyáltalán kap lehetőséget. Több mint 15 éves álmom egy lottó főnyeremény, amikor az már tetemesnek tekinthető. Egy épület, ahol lehetne esetleg két koncertterem, egy stúdió, egy kis kávézó, meg egy könyvtár, ahol fülessel lehetne hallgatni a zenei gyűjteményemet. Akár kutatni is azt. Ahová mind zenészek, zeneszerzők, mind zeneszerető emberek betérhetnének. Hasonló, mint a BMC, csak filozófiájában, kínálatában teljesen más. Mert a zene gyakran filozófiával társul, talán leginkább az improvizatív zenében. Külföldön folyamatosan kísérleteznek, új nyelvezetet kutatnak, ideológiákat állítanak fel. Előfordul, hogy túlzásba is viszik. Gyakorlatilag megszűntek a műfajhatárok. Összeértek. Ma egy improvizatív vagy egy komponált mű hangzása összevethető a 2000-es évek elei hangművészetével. Nem ugyanaz, de sokszor hasonló. A környezeti felvételek is nemegyszer beépülnek. Összeáll egy kamaraegyüttes és egy szinuszhullámhoz hasonló hangzást hoz létre, csak sokkal összetettebbet. Mennyi hihetetlen jó zenészt nem elégítenek ki a virtuozitás, keresik az úgynevezett extended, kiterjesztett technikákat. Sokkal fontosabb a hangzás, a létrehozott hangtér. Esetleg maga a módszer. Jelentős szerepet kapnak a tárgyak, az elektronika. Míg más országokban gyakorlatilag ez egy életforma, addig itthon maximum egy jópofa kiruccanás.”

Nem lehet, hogy ez pusztán nyitottság kérdése?

Tóth Pál: „Tudomásul kell venni, a magyarok bármennyire hangoztatják, hogy milyen nyitottak, nagyon félnek az újtól, igen konzervatívok, és a szó legrosszabb értelmében. Persze kivétel mindig van. Részt vettem olyan rendkívül jó koncerten, ahol a két külföldi zenészen és a szervezőkön kívül Zsolttal ketten voltunk. Útban hazafelé beugrottam egy másik koncertre, amin jóval többen voltak, többen kameráztak, fotóztak, szemmel láthatóan nagyon odavoltak. Körülbelül öt-tíz percig tudtam hallgatni. Igazi időutazás volt, úgy egy évszázadnyit mentem vissza.”

A függetlenek közt is független vagy – ezt tőled hallottam többször is. Mit értesz pontosan ez alatt?

Tóth Pál: „Nem emlékszem, hogy ezt mondtam volna, vagy nem ilyen megfogalmazásban, de sejtem mire gondolsz. Abban az értelemben igaz, ahogyan korábban mondtam, hogy saját magam építettem fel magam, gyakorlatilag segítség nélkül. Így saját magam alakítottam ki, mi tetszik, milyen zenéket hallgassak, milyen kiadványokat vásároljak. Alapvetően a mai napig egyedül vagyok ezzel. Nagyon kevés embert érdekel ez a fajta zene, nem csapódtam semmilyen csoporthoz, biztos mindenhonnan kilógnék. Kevés ember van itthon, aki tud olyan zenét javasolni, ami érdekelhet, de még nem ismerem. Persze néha előfordulhat, ezt képes vagyok elfogadni. Külföldi zenével foglakozó külföldiek már tudnak, tudnának: Mats Gustafssonnak köszönhetem például Masayuki Takayanagit, vagy Geert Feytonsnak Roland Kyant. A Facebookra is elsősorban a zene miatt regisztráltam, itt rengeteg információhoz jutok hozzá, látom, hogy mi történik a nagyvilágban, sok kiadótól jön hírlevél, fontos ez is.”

Az, hogy nem csapódtál semmilyen csoporthoz, az outsiderek outsidereként működtél, mindig előnyt jelentett?

Tóth Pál: „A relatív ismeretlenség is jót tesz, nem akarnak eltéríteni, meggyőzni. A rádióműsor összeállításában sem befolyásol mások véleménye, kinek mi tetszik. Azt gondolom, nekem kell mutatnom az utat, irányzatokat, előadókat. Nem kell azzal foglalkoznom, hányan hallgatják a műsort. Szerencsém van, mert egy olyan rádióban van műsorom, ahol megtehetem ezt. Mert sokan, ha nem is szeretik a műsort, azért értékelik. Tudják, hogy a No Wave jelentős értéket képvisel. Néha elgondolkozom, ha ma, ismeretlenül próbálnék egy ilyen műsortervvel jelentkezni a rádióba, kapnék-e lehetőséget. Ez ugyanaz, mint amit a lemezek esetében is említettem, tudatosan megyek a magam útján, és senki nem téríthet el, nincs senkinek befolyása a műsorszerkesztésre. Lassan ott tartok, hogy már a 2018-as műsortervem is negyedrészben megvan, a jövő évi pedig már legalább nyolcvan százalékban. Persze semmi nincs kőbe vésve, az aktualitások miatt minden változhat, viszont váznak, tervnek jó. A sajnálatos halálesetek, lemezújdonságok, új felfedezések, elfelejtett kerek évfordulók mind-mind módosíthatják az eredeti tervet. Ilyenkor jön az újratervezés, az átvitel. Kétszer ennyi műsoridő is kevés lenne, pedig más kb. 2003-től kétórás a műsor. Jelentős változást hozott, hogy 2013-től megváltoztattam az addigi műsorszerkesztési gyakorlatot. négy-ötféle stílus – kortárs klasszikus, elektronikus és elektroakusztikus, szabadimprovizáció, egyéb, máshova be nem sorolható, illetve néha rockzene – heti váltásban szól. Talán az is különállóvá tesz, hogy több műfaj is érdekel. Szeptember óta a Tilosnak híreket kell mondani, ami alapvetően egy testidegen szolgáltatás. Miután ez a No Wave műsort is érinti, végiggondoltam, miként tudom ezt a műsor javára fordítani, így megszületett a No Wave Hírek, ami általában jóval több a kötelező három percnél. Lehet, hogy egy kicsit száraz is. Viszont aki valójában érdeklődik, az innen sok érdekes információt tudhat meg.”

Azok közé tartozol, akik még hisznek a fizikai hanghordozó formátumok fontosságában, messze földön híres lemezgyűjteménnyel rendelkezel. Mikor és mivel indult ez a szenvedély, és jelenleg hány tételből áll a magángyűjteményed? Mik a kollekciód legértékesebb, legritkább, legkülönlegesebb darabjai?

Tóth Pál: „Nem jó szó a hiszek, egyszerűen jobban szeretem. Egy idősebb, lassan letűnőben levő generáció tagja vagyok, és mennyivel jobb kézbe fogni, forgatni, lapozgatni a borítót, miközben hallgatod a zenét. Emellett az interneten nem minden érhető el, még vásárlással sem. Az illegális zeneletöltés alapvetően egy magyar, vagy inkább fejletlenebb országokra jellemző módszer, de nem ítélek el ezért senkit, mert ismerjük a magyar béreket, lehetőségeket. Sokszor a letölthető hanganyag minősége sem megfelelő, eleve csak mp3-ban érhető el. Sajnos az emberek többsége nem is tudja, hogy létezik minőség, rohan a világ. Mennyivel jobb leülni, nekikészülni és hallgatni a zenét, mint szaladni, utcán, járművön, boltban mp3-as minőségben hallgatni valamit. Láttam jómódú embereket, akinek a technika a fontos, wi-fi, hangfal, csilli-villi, és ezen hallgatja hangosan a telefonjáról a YouTube-ot. Nem veszi észre, hogy ez csak hangerőben több a Sokol rádiónál. Ma már a fiatalabb generáció egy része képtelen telefonbirizgálás nélkül étkezni, komolyan odafigyelni dolgokra. Sok ember már beszélgetni is képtelen, folyamatosan a telefonképernyőjét kell figyelnie.”

Hogyan viszonyulsz a gyűjteményedhez? Sokkoló zenemennyiség különböző fizikai formátumokban, kis túlzással, egy élet munkája van benne. És rengeteg pénz.

Tóth Pál: „Van egy óriási lemezgyűjteményem. Nem tudom mi lesz a sorsa, gondolom a kukában landol. Mindig nyitva állt az érdeklődők előtt az ajtóm, mennyien csodálkoztak rá, kérdezték, hogy jöhetnek-e később is. Soha nem jöttek. Régebben jóval gyakrabban jöttek ismerősök hozzám zenét hallgatni, mára elkoptak. Még azt sem mondom, hogy azért, mert nem érdekli őket, csak van fontosabb elfoglaltságuk is. Időnként eljátszom a gondolattal, hogy közkinccsé, kutathatóvá, hozzáférhetővé kellene tenni. Katalogizálni kéne, be kellene mindent digitalizálni, hogy azért mégse az eredeti hanghordozó és borító menjen tönkre. Meg persze növelni kellene, megvan a tudásom hozzá, mikkel, de ez rengeteg pénz.”

• Hány darabból áll jelenleg a kollekciód? Pontos számot tudsz mondani?

Tóth Pál: „Miután nincsen katalogizálva, fogalmam sincs, hogy mekkora a gyűjteményem. Azt szoktam mondani, biztosan van 5000 cd és cdr. És pár száz vinyl. Természetesen ebbe szigorúan csak az eddig tárgyalt zenéket számolom. Biztosan sokkal több lenne, ha nem Magyarországon élnék. A legértékesebb kiadvány ritkán ugyanaz, mint ami anyagilag is a legtöbbet éri, sokszor nem is értem, mi dönti el egy lemez kelendőségét. La Monte Young szinte mindig drága: január végén újra kiadták ezer példányban a ’73-as Dream House-t, egy hónap múlva már nem lehetett a kiadónál kapni. A The Well-Tuned Piano bármely hanghordozón drága, de előadón belül is nagy a szórás. Azt hiszem, szép és jó, és viszonylag drága is a japán IMFJ kiadó tízcédés, fadobozos kiadványa.”

A különleges relikviák, dedikált hanghordozók lázba hoznak?

Tóth Pál: „Igen, szívemhez nagyon közeli néhány dedikált kiadvány. Az AMM Laminates című tripla cd-je, Anthony Braxton aláírta a Trillium E és a Trillium R című operáit, Mats Gustaffson és Paul Lovens Nothing To Read korongja, és sok-sok más. Nem is tudom megmondani, és a legtöbb nyilván csak nekem értékes. Van egy papír Kossuth-százasom, talán az első „más típusú” koncert után nem volt nálam semmi, amit aláírathattam volna, nem készültem, pedig ez a koncert nagy lökést adott. Meggyőzött, hogy érdemes letérni az addig kitaposott útról, hihetetlen volt. Szóval csak egy papírszázast találtam a zsebemben, ezt írattam alá a zenészekkel. Talán ’92-ben, a Tilos az Á-ban volt: Jon Rose, Eugene Chadbourne és Chris Cutler triójáról van szó. Ma is szívesen megnézném őket. Sajnos Eddie Prévost No Sound Is Innocent című könyvének angol nyelvű, aláírt példánya, amiből egyébként a 2005-ös magyar kiadás is készült, a fordítás során elveszett.”

Cd vagy lp? Miért?

Tóth Pál: „Nekem mindegy, a legfontosabb maga a zene. Vannak mindkettőnek hívei, mondhatni szekták, miközben mindkettő hanghordozó-formátumban vannak jó és silány kiadványok. Generációm egy része ragaszkodik valamihez, keresi azt a hangzást, amihez hozzászokott. Miközben az emberek füle képtelen megkülönböztetni a különböző minőséget, mégis pálcát törnek valamelyik hordozótípus mellett. Egy biztos, a vinyl bonyolultabb, sérülékenyebb, viszont tovább megőrzi a hanganyagot. Az igazi zenei élményhez jó lemez, jó lejátszó és jó eszközök kellenek, ne sercegjen, ne torzítson. Kellő odafigyeléssel talán alig kopik, sok lemez viszont már az első lejátszáskor is serceg. Sok embernek ez hozzátartozik a zene élvezetéhez, miközben a koncerten azért nem hallod a sercegést. Sok, a technológiából fakadó torzítás, az évek során beépült a tudatba, talán éppen ez hiányzik egyeseknek. A lemezhallgatás megkövetel egy rítust, jobban rá kell készülni, mutatósabb a borító, ez jó, mert ráhangolódsz, leülsz, odafigyelsz.”

Örülök, hogy említetted ezt a rítus-dolgot, itt a fizikai hanghordozók egyértelműen a fétisek vagy totemek funkcióját töltik be.

Tóth Pál: „Ma reneszánszát éli a lemezkiadás. A cd talán sterilebb, viszont összehasonlíthatatlanul jobb a dinamikája, és egy jó japánnyomású cd az simán megüti a koncertélményt. Akkor meg? Van olyan japán kazettám, történetesen egy Merzbow-album, amin a felvétel látszólag nagyon túl van vezérelve, lejátszáskor a kivezérlésmérő szinte a teljes végállásban van, szinte alig mozog, és mégsem torz. Nagyon jól szól. Híve vagyok ugyan a jó hangzásnak, de azt hiszem, a hi-end egy kicsit túlmisztifikált, emiatt egyes eszközök ára irreálisan magas. Bármelyiket hallgatod, úgyis a leggyengébb láncszem határozza meg a hangélményt, és ebbe beletartozik a helyiség is, ahol hallgatod a zenét. Egy normál lakásban bútorok is vannak, a szomszédról, az utca zajáról ne is beszéljünk. Ma már csak a mamutok gyűjtenek lemezt, cd-t, kazettát. Mint mondtam, az emberek nagyobb felét bőven kielégítik az mp3-ak. Behívok néha vendéget a rádióba, aki megjelenik egy mp3-lejátszóval, telefonnal, vagy éppen a YouTube-ról kér bejátszást. A rádió berendezése belepirul a szégyenbe! És akkor mi van? Végül is a kimenet is mp3. Igaz, nem mindegy, miből csinálsz rosszabb minőséget. Felmerülnek kérdések: ott van a veszteségmentes digitális formátum. Amennyiben tényleg veszteségmentes, miért van nyolcféle flac szint? Tényleg nem hallható a veszteségmentes tömörítés? Miközben mondom, kis mp3-as kütyük kielégítik az embereket. Mikor új volt a hangfalam, megmutattam valakinek. Nem tudott véleményt mondani róla, mert nem volt olyan lemezem, amit ismer. Nem tudta a hangzást mihez viszonyítani! De esküszik az vinylre! Ennyi. De vissza az eredeti kérdéshez, nem kell ebben nekem dönteni, mindenki tegye le voksát valamelyik hanghordozó mellet, aztán menjenek ki a hóba, döntsék el. Csak vér ne folyjon.”

Mennyire tolerálják a közvetlen környezetedben élők a lemezgyűjtési szenvedélyedet, az állandó zenehallgatást, zenekészítést, egyáltalán ezt az egész életformát?

Tóth Pál: „Azt hiszem, egyáltalán nem könnyű olyan emberrel élni, aki ennyire alámerül a nem-konvencionális zenékben. Mindenképpen ki kell emelnem a szüleim toleranciáját, akik ugyan még csak a beat-, rock-, progresszív rock-, esetleg dzsessz-őrületemet ismerték, de soha egyetlen szóval nem illették, hogy mit, miért és milyen hangosan hallgatok. Eszter lányom szegény kétszer akart elfutni otthonról, de többnyire ő is tűrt, bár lehet, hogy gyerekként csak nem mert megszólni. Jelenlegi páromnak sem könnyű, saját nézőpontból persze nekem sem az. Szegény tűri, de nem szabad ezzel visszaélni. Az talán elgondolkodtató, hogy a családomban kit mennyire nem sikerült – igaz, soha nem is állt szándékomban – megfertőzni.”

Végezetül: kik az aktuális kedvenceid, milyen zenei áramlatokat tartasz jelenleg izgalmasnak? Merre történnek érdekes dolgok, kikre kell manapság mindenképpen odafigyelni?

Tóth Pál: „Őszinte legyek? Nagyon kevés az ismeretem. Tele a világ általam nem ismert, jobbnál jobb, kreatív és tehetséges előadókkal, zeneszerzőkkel, és feltehetőleg izgalmas lemezkiadókkal is. Egy igen szűk szegmensét ismerem csak, vásárlásnál most már sokszor determinál, hogy legalább az általam ismert művészek újdonságait szerezzem meg, de persze nem zárkózom el továbbra sem az új megismerésétől. Korábban már említettem, hogy melyek az életemben jelentős szerepet játszó lemezek, és természetesen még ma is van jó néhány olyan előadó, zeneszerző, akiknek próbálom követni a munkásságát. Bár a kezdetek óta fontos számomra a csend, a nyugalom, a lassú zenei építkezés, a kilencvenes évekkel szemben ezek ma még inkább dominálnak. Nagyon fontos az előállított hangkép, és persze a kreativitás. A virtuozitás, mint az már az eddigiekből leszűrhető, teljesen másodlagos. Mondhatnám, hogy minden, ami érdekes és jó, az jöhet. Persze az én mércém szerint…”

Rengeteg friss minikiadó van, amelyek a semmiből bukkannak elő, és legtöbbször fiatal, eddig ismeretlen, de nagyon izgalmas zeneszerzők vagy előadók munkáit publikálják. Néha azt érzem, egyre nehezebb követni, lépést tartani az abszolút jelen kísérleti zenéjével.

Tóth Pál: „Így van. Számomra jelenleg kiemelkedik Simon Reynell Another Timbre nevű lemezkiadója, de hasonlóan jó és fontos lehetne a Richard Pinnell vezette Cathnor is, csak az működésében sajnos egy kicsit kiszámíthatatlan. Nagyon fontos még a német Edition Wandelweiser, az amerikai Erstwhile, a japán Improvised Music From Japan, vagy a francia Potlatch. És nagyon sok a pici, ám annál izgalmasabb kiadó: a B-Boim, a Rhizome.s, a Difani, a Sacred Realism, a Caduc, a Bombax Bombax, a Fataka, a Melange Edition, a Suppedaneum, a Flexion, vagy éppen az Irritable Hedgehog. És persze a fiatalokra, a Mikroton, az Intonema, és a Nueni Recs. kiadványaira is oda kell figyelni. Jó néhány korábban szeretett hanglemezkiadó megszűnt, egyik-másiknál pedig mintha változott volna a szemlélet, vagy éppen az enyém változott. A régi klasszikusok közül továbbra is fontos az Eddie Prévost-féle Matchless, Martin Davidson Emanemje, vagy éppen Zorn Tzadikja. És említsük meg a fontosabb magyar kiadókat is: időben az első a korábban már emlegetett Avult, aztán egy másik nagyon fontos és jó kiadó a szerencsére még működő, Garai Ákos vezette 3Leaves. Ő főleg környezeti felvételeket és hangművészek munkáit adja ki. Nem is értem miért nem keresettebbek a kiadványai. Csak mert magyar? Mindenesetre örülök, hogy néhány évig a barátomnak mondhattam. Aztán van még az általad vezetett, nagyon fiatal Inexhaustible Editions, ami lendületesen indult, és abszolút megvan benne a lehetőség, mert megvannak a kapcsolataid, ismereteid a jó folytatáshoz.”

Az Inexhaustible Editions abszolút egy ártatlan kísérlet, még nem látom, hogy hova fog kifutni ez az egész. Egyelőre próbálom megtalálni az egyensúlyt a lemezkiadással járó adminisztráció, a szlovén- és magyar koncertszervezés, a zenélés, és az írás között.

Tóth Pál: „Van még egy nagy hiányossága a mai modern zenei életnek, és persze ez is pénz és érdeklődés függvénye: nincs ma Magyarországon a modern, kicsit is kísérletező zenével foglalkozó újságírás, könyvkiadás. Valójában egy-két véletlenül megjelentetett zenei témájú könyv mellett csak a Sőrés Zsolt szerkesztésében, a Szünetjel Könyvek sorozatban kiadott három nagyon jelentős könyvet említhetem: Edwin Prévost Nincsen ártatlan hangja, Jozef Cserestől a Zenei szimulákrumok, illetve Michael Nyman Experimentális zene – Cage és utókora című munkája. Ez jó, de nagyon kevés. Zenei újságról, vagy cikksorozatról nem tudok. A kilencvenes években Hajnóczy Csabának és Sőrés Zsoltnak jelentek meg cikkei, de azóta semmi. Említésre méltó zenei témájú online magazint vagy blogot is csak egyet ismerek, az Improv.hu-t, ahol elsősorban improvizációs eseményekről és lemezújdonságokról olvashat, tájékozódhat az érdeklődő. Ez is jó, de nagyon kevés.”

Köszönöm az interjút, végtelenül megtisztelőnek érzem. Nem lett rövid, de megérte átbeszélni ezeket a témákat, és végre majd egy helyen látni leírva mindezt. Mit fogsz ezután csinálni?

Tóth Pál: „Megyek hallgatni a csendet, ha már a hangját nem tudom lehalkítani.”

Juhász László

---

Czabán György: „Nem nosztalgiaműsor lesz”
A Közgáz Vizuális Brigád dokumentumfilmet készít az idén 25 éves Tilos Rádióról
http://magyar.film.hu - 2016.05.27.

Az Országalmát vagy a Feri és az édes életet jegyző KVB a Tilos Rádió történetét feldolgozó dokumentumfilmet készít a rádió 25. születésnapja apropóján. Szponzorok és magánforrások híján a crowdfunding eszközéhez nyúltak: az erre dedikált internetes felületen bárki beszállhat a büdzsébe különböző összegű adományokkal, két hétig tart még a kampány.

A hazai független filmes szcéna egyik jellegzetes szereplőjének, a Közgáz Vizuális Brigádnak (KVB) a története több mint harminc évre, 1983-ig nyúlik vissza, amikor a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem tanulóinak egy szűk csoportja filmklubokat szervezett, és filmezni kezdett az akkor elérhető, Super8-as technikával. Azóta a KVB a független filmezés egyik meghatározó műhelye a mozgóképkultúrában, alapító tagként folyamatosan részt vesz a legnagyobb kelet-európai független filmes találkozó, a Mediawave szervezésében, ahogy szerepet vállal az amatőr filmeseket összefogó Magyar Független Film és Videó Szövetség elnökségében is.

https://vimeo.com/165140819

Az eddig hat egészestés játékfilm és több mint száz rövid- vagy dokumentumfilm elkészítésében közreműködő csapat megalakulását és működését tekintve is hasonló szerepet tölt be a hazai filmezésben, mint a független média egy más területén, a rádiózásban 25 éve jelen lévő, „Budapest lelkiismereteként” is aposztrofált nonprofit, közösségi, kizárólag önkénteseket foglalkoztató Tilos Rádió. Az analógia nem véletlen: a KVB egyes tagjai hosszú ideje műsorvezetőként vesznek részt a rádió életében, miközben egyidejűleg, kvázi kettős szerepben dokumentálják a Tilos körüli eseményeket, vagy az idő múlásával bekövetkező változásokat.

A KVB csapata (jobbról balra: Kronauer Ádám, Czabán György, Győri Csilla, Pálos György)

A KVB sikeres projektjei, mint a low budget filmezés egyik legnagyobb hazai teljesítményeként tízezer fölötti nézőszámot produkáló Országalma (előzetes itt), vagy a szintén forgalomba került Feri és az édes élet (werkfilm itt) mellett két és fél évtizede bővíti a Tilos audiovizuális archívumát, amely most kapóra jön, mivel a rádió huszonötödik születésnapjára tervezett egészestés dokumentumfilmjük a kilencvenes évektől kezdve szeretné bemutatni a Tilos történetében lezajló kulcsfontosságú eseményeket, archív felvételekkel és újonnan forgatott anyagokkal, egykori közgyűlések felelevenítésével és a filmhez forgatott interjúkkal.

Egyéb források híján a crowdfunding, vagyis a közösségi finanszírozás ötlete mellett döntöttek az alkotók, melynek célja egy meghatározott keretösszeg adott határidőn belüli összegyűjtése, építve a kisebb adományokra és a komolyabb támogatásokra. Többek közt az ezzel kapcsolatos elvárásokról is kérdeztük Czabán Györgyöt, a KVB alapító tagját, a Tilos Rádió műsorvezetőjét. Czabán kiemelte a gyűjtés kísérleti jellegét, ebből adódóan pedig azt, hogy nehezen határolható be a potenciális célcsoport. Ugyanakkor biztatónak tartja, hogy bárkikből is álljon össze, mindenképp egy széles rétegről lehet szó, hiszen a rádió sorsát szívügyüknek tartó hallgatók mellett érintetté válnak az érdeklődők, akik egyszerűen kíváncsiak arra, hogyan tud működni 25 éve a Tilos tulajdonos, főszerkesztő vagy hierarchia nélkül. A finanszírozással kapcsolatban kiemelte, hogy akármennyi támogatást is sikerüljön szerezni, a filmet mindenképp megcsinálják, legfeljebb a lehetőségeik szűkülnek.

Az archív anyagok mennyiségét és várható felhasználását illetően megtudtuk, hogy sok régi anyag áll rendelkezésre (közgyűlések, átállások, leállások, stúdiójelenetek), de nagyon eltérő minőségűek, melyek közül nem kevés restaurálásra szorul. A 90-es évek VHS-időszakából származó, sérült felvételek helyrehozása rengeteg munkát igényel, a költségvetés legnagyobb részét is ez teszi ki. „Nem az a cél, hogy minden úgy nézzen ki, mintha most forgattuk volna HD-re, csak a nézhetetlen állapotban lévő dolgokat szeretnénk nézhetővé tenni. E mellett persze az archívok hangulatát is be akarjuk hozni, felidézve a 90-es évek elejét, amikor ez az egész elkezdődött” – tette hozzá Czabán.

Bakács Tibor a Honthy és Hanna stábjával

„Győri Csillával, Pálos Györggyel és Kronauer Ádámmal egy pörgős, hatvan perc körüli anyagot képzelünk el végeredményként, amiben egy csomó olyan érdekes és hasznos anyag lesz, amelyet nyilvánossá kell tenni, már csak kortörténeti jelentősége miatt is. Vagy a Tilos honlapjára kerül majd fel, vagy külön létrehozunk neki egy oldalt, hogy hozzáférhető legyen” – emelte ki a projekt egyik legfőbb célkitűzését. A filmhez rengeteg zenét használnak majd fel, korábbi műsorok hanganyagaitól kezdve frissen rögzített felvételekig. „A Tilosra jellemző, kísérletező hangjátékokat felhasználva szeretnénk létrehozni a hangkulisszát, így a képek mellett a hangokkal is meg tudjuk mutatni a sokszínűségét ennek az egész közönségnek.”

Arra a felvetésünkre, hogy kitérnek-e a Tilos történetének emlékezetes fordulópontjaira, a Barangó botrányra például, Czabán határozott igennel válaszolt. „Nem egy mézes-mázos nosztalgiaműsor lesz. Végigforgattuk a Barangó-ügyet is, a leállásokat, a legnehezebb időszakokat. Ha ezeket mind belevesszük a filmbe, egyrészt csak így lesz teljes a rádió története, másrészt úgy még mélyebben tudunk foglalkozni az alapkérdéssel, hogy hogy a francba működhet ez az egész ennyi ideje, minden válság és probléma ellenére.”

---

Közösségi finanszírozásban foroghat film a Tilos Rádióról
https://www.filmtekercs.hu - 2016.05.30.

Huszonöt éves a Tilos Rádió. Mivel rengeteg archív anyag halmozódott fel a negyed évszázad alatt, a Közgáz Vizuális Brigád közösségi finanszírozással szeretne leforgatni és elkészíteni egy filmet a Tilos Rádióról, összefoglalva a huszonöt év legizgalmasabb tilosos eseményeit.

A tervezett film arra vállalkozik, hogy megmutassa, miért is rendkívüli ez a médium, és az a példa nélküli civil közösség, ami működteti. Az alkotók az indiegogo-n indított gyűjtéssel azt tervezik, hogy szórakoztatóan mesélik el a Tilos Rádió történetét. Izgalmas, kreatív, játékos, kísérletező stílusban készülő, egész estés dokumentumfilmet terveznek, sok zenével.

A történet szereplői a több mint száz zenész, újságíró, filmes, bölcsész, mérnök, közgazdász, szociológus, orvos, jogász, tanár, diák, politikus, vendéglátós, lelkes és önkéntes műsorkészítő, valamint a több ezer hallgató, akik a világ legmeglepőbb pontjairól hallgatják a Tilos adását.

A film bemutatja majd, hogyan jött létre és hogyan tudott életbe maradni huszonöt éven keresztül a Tilos Rádió, de kitér arra is, hogy mitől különleges és egyedi egész Európában, hogyan tudott a politikai pártoktól és a kereskedelmi elvárásoktól független maradni, hogyan őrizte meg a szabadságát és a kreativitását, mit tud ez a rádió, ami arra motivál több száz embert, hogy képes legyen hajnalban, délben vagy éjszaka, akár évtizedeken keresztül bejárni és ingyen műsort készíteni.

Rókus Ákos

---

A nem-normalitás vörös fonala - a Tilos Rádió huszonöt éve
http://nol.hu - 2016.06.12.

A huszonöt éves Tilos Rádió olyan, mint egy dadaista boncasztal: a varrógép és az esernyő találkozóhelye. Az adó életében semmi sem volt hétköznapi, így aztán sem a pénz, sem a politika nem csorbította a szabadságát. A Tilosról a Közgáz Vizuális Brigád dokumentumfilmet is készít közösségi finanszírozással.

A vasárnapig tartó kilencnapos szokásos adománygyűjtő bulin, a Tilos Maratonon egymás mellett ücsörög a szomszédos irodaházból kiszabadult öltönyös középvezető és raszta hajú biciklis futár, a sodort cigit szívó ötvenes alapító és a jobbra besorolt, pálinkázó milliárdos. A létfeledést, a feloldódást szolgáló kereskedelmi rádiókkal ellentétben a Tilos legtöbb műsora sokszor nagy türelmet igényel. Ennek is köszönhető, hogy az adót nem „akárkik” hallgatják, nem szokványos figurák működtetik, de mint a rendezvény közönsége is mutatja, „rétegrádiónak” sem lehet nevezni.

A Mária utcában lévő stúdióban készül a Kolorlokál. Sebők Marcell (balra), Csejdy András (jobbra) és Kitzinger Dávid

Ez valamiért a kezdetektől így van, a nem-normalitás a Tilos történetének vörös fonala. – Akkoriban a közgáz közművelődési titkárságán dolgoztam. Esténként kimásztunk a háztetőre, és kiraktuk az adót, majd kazettáról lejátszottuk az egyikünk lakásán előzőleg felvett műsort – beszél a kezdetekről Czabán György Kolbász, filmrendező, a Tilos egyik alapítója. – Artner Iván volt a technikusunk, aki pár alkatrészből, néhány drótból percek alatt képes volt összedobni az adót. Éppen a Művész mozi feletti lakásból sugároztunk élőben, amikor Iván kinézett az ablakon, majd bekiáltott: „Most!” Kiszúrta a bemérőket. Ilyenkor nem volt olyan, hogy „még befejezem a mondatot”, azonnal lelőttük az adást – meséli Csabai Gábor Papó, hogyan működött az első években a rádió.

Mindez nem a rendszerváltás előtti években történt, hanem az 1990-es évek első felében, amikor már alkotmányos alapjog volt a sajtó- és véleményszabadság. Ám az egymást követő kormányok még öt évig nem osztották ki az állami tulajdonban lévő frekven­ciákat, pontosabban csak néhány kivételezett adó indulhatott el hivatalosan az első médiatörvény megszületéséig. A Tilos tehát részben ezt a gyakorlatot figurázta ki, amikor a pápalátogatás másnapján, 1991. augusztus 21-én kalózrádióként – az új politikai rendszer „szamizdatjaként” – sugározni kezdett a 95,5 megahertzen. Gyakran autóval járták a várost, hogy nehezebb legyen bemérni az adót, ami azt is jelentette, hogy eleinte nem sok hallgatójuk akadt. Hiszen pár óráig ment a műsor, a rádió hektikusan jelentkezett. Czabán szerint a sugárzás eleinte inkább csak provokáció, a nevet kitaláló Csejdy András szerint egyfajta „performansz” volt.

Ugyanakkor az alapítók egy része ma sem tartja lázadásnak a rádió 1991 és 1993 közötti „kalóz” időszakát. Ráadásul a hatalom is csak tessék-lássék üldözte őket, talán maguk a bemérők élvezték a legjobban a macska-egér játékot. Sokat elárul az akkori „kollaborációról”, hogy a Tilos mai technikusai között akad olyan, aki az 1990-es években a rádió beméréséért volt felelős. Csejdy szerint az történt, hogy Budapest első underground szórakozóhelyének, a Tilos az Á-nak a működtetői – többek között a helyet megnyitó Németh Vladimir Vova, DJ Palotai (Zsolt), Simó György, Artner, Czabán – zenélni és beszélgetni akartak az éterben, és erre akkoriban nem adódott más lehetőség. Németh pedig hasznosította hollandiai tapasztalatait, ahol több illegális zenei rádió is működött a holland felségvizeken túl horgonyzó hajókról sugározva – ezért nevezik az ilyen adókat kalózrádiónak. A rádió neve a Tilos az Á-ból származik, amit pedig a Micimackóból vettek: ez olvasható Malacka kunyhója mellett egy törött lécre felírva. Az árva betű mögött természetesen az „átjárás” szó rejlik, az volt tiltott a pagonyban.

Ahogy sok minden a Tilos Rádió történetével kapcsolatban. Czabán és Bojtár B. Endre, az egyik legrégebbi műsor, a Haza és haladás szerkesztői hevesen vitatkoznak, ha az indulás évéről kérdezzük őket. Talán ’96, esetleg ’97. Könnyű lenne rekonstruálni a történteket, ha meglenne a régi adásfüzet. – Az egyik műsorvezető részegen elhagyta egy bulin. Kár, elképesztő rajzok voltak benne, igazi műalkotás volt – mondja Czabán. Beszélgetőpartnereink arra sem emlékeztek világosan, hogy mikor került át a „tilos” kategóriából a „tűrtbe” a rádió. 1993 tájékán ugyanis a kormányból megüzenték nekik: ha kivonulnak az éterből, megkapják a sugárzási engedélyt, ám ez csak két évvel később, 1995-ben következett be. Ezt követően a Tilos már legális adóként működhetett, bár nem lett a hatalom kegyeltje: 2000-ben egy időre elveszítették a frekvenciájukat, 2008-ban és 2014-ben pedig több hónapos hercehurca után tudták csak hosszabbítani az engedélyüket.

Még ha eleinte kevés hallgatójuk volt is, a rádió hatása a hazai médiára, zene- és szórakoztatóiparra letagadhatatlan. A Kristálykert és a Csonkamagyarország műsorvezetője, Barotányi Zoltán Minek szerint számos zenei irányzat a Tiloson keresztül került be Magyarországra (metál húzósabb irányzatai, drum and bass, breakbeat, elektronikus zene). Például a Tilos sugárzott először DJ-mixeket. Ebben jelentősek Palotai érdemei: édesapja – az olimpiai bajnok labdarúgó lévén – a rendszerváltás előtt sokat járt külföldre, rengeteg olyan lemezt hozott be, ami itthon nem volt kapható. De nagy hatást gyakorolt – elsősorban a Petőfi Csarnokban tartott buliknak, majd a IX. kerületi kul­tiplexes időszaknak köszönhetően – az első tíz évben a budapesti partiéletre is.

Bár arról lehet vitatkozni, hogy az 1997-ben induló nagy kereskedelmi adók a nyugati mintákat vették-e alapul, vagy a Tilost másolták, egy biztos, először a közönséget bevonó, betelefonálós műsort az utóbbi készítette Magyarországon – évekkel a netes fórumok, kommentelési lehetőségek megjelenése előtt. Műsorvezetőinek jelentős része újságíróként, kritikusként kereste a kenyerét. Mivel nem estek át az akkori újságíróképzésen, nem fogta vissza őket a szakmát akkoriban gúzsba kötő bikkfanyelv. Úgy fogalmaztak, ahogy a hétköznapokban, megújítva a média nyelvezetét.

A Tilos még a törvényalkotásra is hatással volt. A rádió ügyéért küzdő Molnár Péter és Tímár János – az akkoriban még liberálisnak számító Fidesz szakértői – járták ki, hogy az 1996-os médiatörvényben önálló kategóriába kerüljenek a frekvenciát ingyen használó közösségi rádiók, hogy az adónk egy százalékát felajánlhassuk a civileknek (ma ez a legfőbb bevételi forrása a Tilosnak), vagy azt, hogy a kereskedelmi adók által befizetett díj egy részét osszák szét a nonprofit csatornák között. A rádió körüli közeg is elképesztően inspiráló volt. A Tilos az Á-ban született meg az első élő show-műsorok egyike, a Vákuum TV, melynek egyik alapítója, Till Attila ma a TV2 egyik arca. Bojtár B. a Magyar Narancs főszerkesztője lett, ­Weyer Balázs, Nádori Péter tette az első számú hírportállá az Origót, Simó a Matáv – mai nevén: Magyar Telekom – üzletpolitikáját meghatározó menedzser lett.

Hatalmas a szabadság

– Ma is roskadozik a gang, annyian állnak sorba, hogy műsoridőt kaphassanak – mondja Csejdy, milyen vonzereje van még mindig a rádiónak. Pedig ezért nem jár pénz, sőt, a műsorkészítők fizetnek be havonta ezer forintot a kasszába. De hatalmas szabadságot élveznek, hiába van már szerkesztőbizottsága a Tilosnak, senki sem avatkozik be a műsorvezetők dolgába. Ennek időnként hatalmas kockázata van, hiszen a rádió később sem lett a politikusok és a médiahatóság kedvence, s mivel nem áll mögöttük egy multi vagy egy milliárdos oli­garcha, a Tiloson keresztül lehet a legkönnyebben példát statuálni.

– 2003 után évekig paráztunk azon, hogy valaki mond valami baromságot, és örökre elveszítjük a frekvenciánkat – eleveníti fel a rádió egyik legsúlyosabb botrányát Csabai. 2003 karácsonyán a Barangó nevű műsorvezető ugyanis részegen arról beszélt, hogy kiirtaná a keresztényeket. Az eset nagy port kavart, az akkor már jobboldali Fidesz egyik támogatója, későbbi parlamenti képviselője, Pesti Imre még tüntetést is szervezett a stúdió elé. A médiahatóság súlyos büntetést rótt ki: 30 napra elcsendesítette a rádiót, kizárta őket a pályázatokból, és figyelmeztette: még egy hiba, és elveszik a működési engedélyt.

A Barangó-ügyet később a rádió műsorvezetői közül néhányan vízválasztónak tekintették: úgy ítélték meg, a Tilos korlátozza a szerkesztői szabadságot, engedményeket tesz a hatalomnak. Legutóbb Bakács Tibor Settenkedő vádolta azzal a rádiót, „a hatalomtól félve gyors öncenzúrát gyakorolt”, miután megszüntették a Honthy és Hannah című műsorát. Bakács ugyanis idén márciusban lecigányozta a miniszterelnököt élő adásban. – A szabadság nem egyenlő a hülyeséggel és felelőtlenséggel. A demokrácia lényege, hogy tanulunk a tapasztalatainkból és korrigálunk – jellemezte a két ügyet Csabai Gábor. A rádió mindkét műsorvezetőjétől megvált. A Tilos egyébként megőrizte bázisdemokratikus vívmányait: a rádió vezetését továbbra is a közgyűlés választja meg, amelyre a több mint 300 tag mindegyike kap meghívót, egy jelentős részük meg is jelenik szavazni, a kurató­riumban pedig rendszeresek a többórás viták.

Sokkal fajsúlyosabbnak tartják a műsorvezetők azt a kérdést, hogy milyen szerepe lesz az adónak a netes rádiók, a digitális zenei szolgáltatók korában. Barotányi szerint a beszélgetős műsoroknak továbbra is van jövőjük, ezek tartják meg a Tilos 25-35 ezres táborát. A kereskedelmi adókat ez a műfaj már rég nem érdekli, a közrádió, illetve a többi hírrádió rendszerint egy adott politikai közeghez szól, miközben a hallgatók egy jelentős része már immúnis erre a beszédmódra. A Tilosnak továbbra is van helye a magyar éterben.

M. László Ferenc

---

„A ronda borítókat is művészek rajzolták”
– Csabai Gábor „Papó”, Tilos Rádió
http://ludwigmuseum.blog.hu - 2016.06.20.

A Lumú a Rock/tér/idő kiállítás kapcsán több rendszerkritikus témát emel be a múzeumi térbe. A kiállítás partnere a Tilos Rádió, a Múzeumok Éjszakáján programot hoz a rendezvényein rendőri kíséretre szoruló Budapest Pride, a Rock/tér/idő Filmklubban pedig műsoron volt a dalszövegei miatt lecsukott CPg-tagokról szóló, tízezres nézőszámot hozó Pol Pot megye punkjai is.

Elsőként a 80-as évek kult státuszba emelkedett punkközegéről dokumentumfilmet rendező Kövessy Róberttel beszéltünk. Másodikként Csabai Gábor „Papót” kérdeztük a kiállításról. Az idén huszonöt éves Tilos Rádió ügyvezetőjének gondolatait olvashatjátok.

„Valószínűleg furcsán hangzik, de az volt az első gondolatom, hogy milyen szomorú is ez az egész. A rock nekem eddig a progressziót és a lázadást jelentette… Most meg múzeumba kerül. A beatnek, aztán rocknak hívott életérzés komplex kultúra. Hajviseletével, öltözködésével, viselkedésével, politikai kihallásaival, társadalomkritikus hangjaival – és persze a zenéjével. A rock volt az első olyan irány, amelyik nem a nyárról, a szerelemről, meg a kis angyalomról szólt. Olykor egészen hátborzongató volt a lemezeket összefogó tematika. A Pink Floyd például hihetetlen alapossággal megkonstruált anyagokat állított össze. A rock miatt találkoztunk először azzal, hogy egy szám nem feltétlenül háromperces, de egy telefon csöröghet benne három percen keresztül is, ha dramaturgiailag éppen ez illik oda.

A dolognak megvolt az a bája, hogy kicsit tiltott volt, utálták a felnőttek. Pláne a hatalom. Kitörési pont volt a szemükben, amit vagy el kellett fojtani, vagy csak nagyon szabályozott körülmények között engedni a működését. A rock nem csak életérzést, de vizuális kultúrát is jelentett. Nem alkotott úgy külön stílust, mint mondjuk a szecesszió, de a lemezborítóktól az öltözködésen át a felépített enteriőrökig a rock jelen volt mindvégig, akár a hippi korszakban, vagy később a punkban is. Vagány, kemény dolgokat ábrázoltak a képek, nem idilli csendéletek, tájképek jelentek meg az albumokon. Minden képen volt dinamika – a rock ezt tudta.

Ahogy a kiállításon néztem a képeket, az jutott eszembe, hogy ma nem működik olyan komplex életérzés zenével, mint akkor a rockkal. Persze a fiatalok ma is szeretnek zenét hallgatni, például fülessel az utcán, de a zene már nem feltétlen az ismerkedés, az életvitel egyik legfontosabb része. Mi a zenén keresztül ismertünk meg társaságokat, barátokat és barátnőket. Ki hova jár, mit szeret, kitől milyen lemezt lehet felvenni? Ha valakinek volt három viszonylag jó lemeze, hamar sok barátja lehetett. Bárki isten volt, akitől átvehettem a Pink Floyd lemezt, amiért hónapok óta csorgott a nyálam.

Én is ízlelgettem Mick Jagger mondatát, mikor körülbelül harminc évesen azt mondta, hogy negyven évesen elég hülyén nézne ki a színpadon. Én is azt gondoltam, hogy hát igen, ez a mi generációnk zenéje.

A fene se gondolta volna, hogy hetven évesen Jagger még javában ugrálni fog, és az nem is tűnik majd bohóckodásnak. Főleg azt nem gondoltam volna, hogy ez az életérzés egyszer múzeumba kerül.

A múzeumhoz a patinás, értékké konvertálódott dolgokat kötöm, nem a társadalmi progressziót és a tiltott dolgokat. Mikor a megnyitóbeszédet hallgattam, ezek a gondolatok jöttek elő, nem egy-egy konkrét mű fogott meg. Számomra egyszerre izgalmas és szomorú érzésekről van szó. Kíváncsi vagyok, ki mit tesz hozzá ehhez a korszakhoz, nézem, mit nem ismerek. Közben ott ez a furcsaság: jézusmária, ide jutottunk, múzeumban mutogatják a múltunkat.”

A Cseh Tamás szobáról

„Konkrétabban az meglepett, mekkora súllyal szerepel például Cseh Tamás. Nem a zenei munkája, inkább az indiánosdi, amit rettentő nagy szívvel-lélekkel csinált. A Bakonyban és a Szentendrei-szigeten volt indián településük, ahol maguk faragta eszközökkel, tollas fejdíszekkel ülték körül a tüzet. Komolyan vették, nem zsebrádióztak közben. Egyszer a Kossuth Lajos utcában ment előttem, én pedig rákiáltottam, hogy »Hao!« Úgy fordult meg, mint akibe villám csapott, mert ezt a köszöntést ott használták. Korábban egy buliban mesélte, innen tudtam.”

Az egyik kiállító, Vető János alkotásairól

„Vető Janival (a Trabant alapítója, költő, fotós, képzőművész – a szerk.) egymás alatt és fölött laktunk. Én fönt gitároztam, ő meg lent. Nála próbált a Trabant, az URH, a lépcsőházat pedig teleírta azzal, hogy »Marietta«, mikor szerelmes volt. (nevet) Amiket rajzolt, pont olyan vizuális alkotások voltak, mint egy Kontroll Csoport- vagy URH-szám. Lemezborító édeskevés jelent meg akkoriban. Ami kijött, nem az alternatív kultúrából érkező zene volt, maximum Illés Együttes és Koncz Zsuzsa. De a klubokban és bárhol, ahol felléptek ezek a zenekarok, terjedtek a rajzos, másolt kazetták. Jani fantasztikusan jó képzőművész. Anno a Matáv fiatal alkotók műveit tette a telefonkártyáira, neki például sok műve terjedt így.”

A szabad alkotásról

„Ezer okból kifolyólag ma teljesen más korszakot élünk a 80-as évekhez képest. Például ma mindenki kicsit dizájner is lehet. A pólótervező-grafikus anno tudott rajzolni, ecsettel, tussal, pengével alkotta a műveit. Ilyen tudást nem lehetett csakúgy másolni. Hosszú évek és tehetség kellett hozzá. Most egy olyan ugrifüles, mint én, pólót tervez. Pedig villamosmérnök vagyok. A zene és a körülötte megjelenő vizuális világ is felhígult, a szomszéd srác is meg tudja csinálni a lemezborítót. De ez jó dolog is. A mai kor számítógépes, vizuális programokat adott az embereknek, és ezekkel mindenki játszhat. Csomó frankó dolog jöhet ki belőle, de nem művészet.

Hasonlít ahhoz, hogy a rockkorszak milyen gyönyörűséget hozott az emberiség számára, minden előző korszakot és kultúrát megelőzve: gitárt adott egy generáció kezébe. Olyan nem volt, hogy a Felkelő nap első akkordjait valaki nem tudta eljátszani. Mindenki megtanulta, hogyan kell lefogni a moll-akkordot. Senki sem értette, de tudta. Ez fantasztikus dolog volt.

A kiállításon látható képek között kevés van, amit nem művész vagy grafikus készített volna. Régen, ha keményborítós, nejlontokos hanglemezt vettél a kezedbe, biztos lehettél benne, hogy minőséget kaptál. Akkor is, ha nem ismerős ajánlotta. Olyan nehéz volt eljutni az akkori miliőben egy ilyen LP-ig, hogy nagyon szar egyszerűen nem lehetett. Persze a nyugati tömegtermelésben egy idő után minden felhígult, de eleinte, a Beatles és a Rolling Stones után még körülbelül hat-nyolc évig, ami megjelent, az már értéket képviselt. Még a ronda borítókat is művészek rajzolták.

Persze hiába okoskodom, ez az én nosztalgiám. A mi fénykorunkról van szó.bn