Kollmann András sportoló, operatőr, filmrendező

10 éves korom óta vitorlázom. A fényképezés a családomban szenvedély volt, és a társadalomtudományi tanulmányaim során a fényképezőgép fontos eszközzé vált. A tudomány elszállt a széllel, de a fényképezőgép megmaradt. Filmekben, dokumentumfilmekben, videókban használom a kamerát. Vitorlás regattákat 2012 óta fotózok.

 „Beadja, viszonylag”  A siklóernyős sport antropológiai megközelítése: https://mnytud.arts.unideb.hu/szleng/szakdolg/kollmann.htm

https://www.imdb.com/name/nm3726207/

*-*-*-*--

FROSTBYTE STORY

   Izzadtságtól csatakosan riadok fel. Zavaros, kellemetlen álmaim voltak. Azzal amegkönnyebbüléssel szenderednék vissza, hogy mindez csak álom volt. Az oldalamra fordulok,megérzem a takaró alatt a kötést. Mindkét kezem egyujjas kesztyűbe bugyolálva. Az ujjaim élettelenfaágak. Kathmandu beszivárog a szállodai szobába, tülkölnek a motorbiciklik, kántálnak az utcaiárusok. Egy napja érkeztem a Khumbu térségből helikopterrel és repülővel.

   A fagyás Mera csúcsára felmenetben kapott el. Balról fújt a szél, a fejlámpák fényébencsoszogtunk a léceinkkel. Előfordult már, hogy a hegyekben csípett a hideg és bizseregtek az ujjaim.Fázós a kezem. Most is rákényszerítem magam, hogy tűrjek. Amikor hatezer méteren felfele mészakkor amúgy is jelentéktelen minden az adott pillanaton kívül. Tart a fóka, nem csúszik meg léc–tolom előre a másikat. A szívem kalapál, igyekszem jól lélegezni. Keleten dereng az ég alja,himalájai csúcsok tucatjai látszanak a vörös derengésben de nem állok meg. Önkívületi állapotbanmegyek, jó az egész. Belül béke van. A csúcstömb előttőrjöng a szél. Lemondok a drónozásról.Balázs, Áron, Nurgu fenn vannak a csúcson. Elindulok utánuk a gerincen. Már csak 30 méter szint.Látáskiesésem van, bizonyos helyeken csak homályos foltokat látok. Nincsrajtam hágóvas, a lécetleraktam a nyeregben. Átgondolom, hogy érdemes-e kockáztatnom majd visszafordulok. Alecsúszás nem nagy élmény. Néhány centi friss hó a jégen. Tíz kanyaronként és meg kell állnomszuszogni. 5800 méteren a csúcstámadó sátorban veszem le a kesztyűm. Ott szembesülök azzal,hogy Lilák az ujjaim. A jobb mutató a második izületig elszíneződött. Ott már kezdem sejteni, hogybaj van.

   Csepeg belém az értágító infúzió, ilomendin koktél. Hasogat az agyam, olyan mint akínvallatás. A testemen ekg tapasszok, a vérnyomásom húsz percenként méri az automata. Jön anővér, átkötözi a kezem. Négy nappal a fagyási sérülés után feketék az ujjaim. Mintha széndaraboklenének. A jobb mutatón olyan vastag hólyag nőtt, mint maga az ujjam. Miközben a nővérfertőtleníti és kötözi a kezem a nyitott ablakon át egy kathmandui kertre látok. Délután van, a bujazöld növényzeten átsüt a szubtrópusi nap. Béke van kinn, meleg fények. Próbálok nem belecsúszni ateljes letargiába. Nepál az egyik legnagyobb ünnepre a dashainre készül. A kezelőorvosom, Dr. Durga elutazott így egy helyettese vizsgál. Tárgyilagosan közli, hogy a mutatóujjamat le kell majdvágni. A bal gyűrűsnek sincs sok esélye, illetve a kisujjam is veszélyben van. Infúziónként 5-700dollárt fizetek. Az éjszakákat nem a kórházban töltöm hanem szállodában, ezzel tartom távolmagamtól a betegség tudatot. Öt kezelés után Dr. Bandhari – a fagyások kezelésének egyikszakértője azzal bocsájt útra, hogy ez rendben lesz, nagyjából fél év alatt meggyógyulok.

   A dubaji reptéren üggyel-bajjal kaparom előa beszállókártyát a farzsebemből. Beszállásközben azon fohászkodom, hogy nehogy wc-re kelljen mennem az út alatt. Egyetlen használhatóujjam van, a repülőgépen ezekkel az adottságokkal lehetetlen tisztálkodni. Nem akarok szarosseggel megérkezni a feleségem karjaiba.-„Remélem ha hazajössz akkor elköltözöl. 14 éve a hülyefilmjeidben élünk. Az Erőss Zsolt film után megígérted, hogy nem mész többet a Himalájába!”-”Drágám, mondtam már, hogy a temperamentumodért szeretlek”–replikázok a feleségem felindultszavaira. Ez a veszekedés akkor zajlott le, amikor induláskor kivitt a reptérre. Tényleg megígértem,hogy nem megyek többet magas hegyekre. Most kikapcsoltam a védelmi protokollomat. Aforgatok,nem hegyet mászokattitűdből átcsúsztam oda, hogyfelmegyek arra a hegyre és lesíelek. A történet,amin dolgozom az én történetem is, benne vagyok nyakig. Nem fordultam vissza, amikor elkezdtemérezni a bajt. Na meg elvihettem volna a pehely kesztyűmet. 6000 felett másképp működik avérkeringés, mini az Alpok lejtőin. No meg nem rohanni a hegyen, kiszakadni a társaimpszichózisából.

   A jobb mutatóujjam mint egy kígyó, levedlette a bőrt. Egy hónappal a fagyás után egydarabban jött le a körömmel együtt. Alatta rózsaszín malacbőr. A többi apránként hámlott le. A balkezem gyűrűsujja ott maradt feketén. Emberek–néha ismeretlenülőszintén és önzetlenül segítetteka gyógyulásban. Kaptam eszközöket, módszereket, hitet. Valahogy úgy hittem, hogy amikor leválika fagyott bőr akkoregyenesbe jövök, mehet minden tovább. Valójában ott jön a neheze. Az izmok,idegek, ínszalagok megkapták a magukét. Az ujjaim nem mozogtak. Hónapokon át gyógytorna,kíméletlen tortúrák tömkelege és nem látsz eredményt. A bal kezem ujjai valószín ű leg maradandó károsodást szenvedtek, soha nem lesz 100%os a mozgásspektrum. Most még bizonytalan agyűrűsujjam sorsa. Az ujjbegyem un. necrosisban van. Nem változik, legfeljebb annyi, hogy mostmár nem hideg. Az orvos aki most kezel azt mondja, hogy a fekete bőr alatt lassan töltődik fel aszövet, nem kell amputálni. Igyekszem hinni neki. Felkészültem már arra is, hogy az utolsóujjpercet leveszik. Meggyászoltam előre. Ebben a történetben nincs katarzis, felismerés, sorsfordítómegvilágosodás vagy ahogy ma mondják: megfejtés. Mert az élet nem ilyen. Nincsenek fanfárok,dagályos főcímzene, ujjongás.