Mechanikus hangszerek (4) - George Antheil - Ballet Mécanique

a mai adásban továbbra is a mechanikus hangszerekről lesz szó, azon belül is a legutóbb részletesen tárgyalt mechanikus zongorákról, valamint azokra írt zenékről lesz szó.  egyik ilyen fontos, mű  george antheil "ballet mécanique”  (mechanikus balett) című műve.

george johann carl antheil 1900. július 8-án, a new jersey állambeli trentonban, német bevándorlók családjában született, amerikai avantgárd zeneszerző, zongorista, szerző és feltaláló, akinek modernista zenei kompozíciói a a xx. század elejének– zenei, ipari és mechanikai – hangjaival foglalkozott. 
származása miatt két nyelven tanult meg beszélni. már koránírt zenét, prózát és verseket, és soha nem végzett hivatalosan középiskolát vagy főiskolát. 1918-ban kibukott a trenton central high schoolból. 1945-ben antheil "the bad boy of music" című önéletrajza szerint annyira megőrült a zenéért, hogy anyja vidékre küldte, ahol nem volt zongora. ez nem tántorította el, egyszerűen elintézte, hogy egy helyi zenebolt szállítson neki egy zongorát.
antheil hatéves korában kezdett zongorázni tanulni. 1916-tól rendszeresen utazott philadelphiába, hogy konstantin von sternbergnél, liszt ferenc egykori tanítványánál tanuljon. 1916-ban sternbergtől az európai hagyományok szerinti hivatalos zeneszerzői képzésben részesült. a városba tett utazásai során megismerkedett a konceptuális művészettel, többek között a dadaizmussal. 1919-ben new yorkban a progresszívebb ernest bloch mellett kezdett el dolgozni. bloch kezdetben szkeptikus volt, és elutasította őt, antheil kompozícióit üresnek és nagyképűnek minősítette; a tanárt azonban megnyerte antheil lelkesedése és energiája, és anyagilag is segítette, amikor megpróbálta befejezni egy meghiúsult első szimfóniáját. antheil new york-i utazásai lehetővé tették számára azt is, hogy találkozzon a modernista mozgalom fontos alakjaival, köztük leo ornstein és paul rosenfeld zenészekkel, john marin festővel, alfred stieglitz fotóssal és margaret andersonnal, a "the little review" szerkesztőjével.

george antheil

19 éves korában antheil meghívást kapott, hogy a hétvégét andersonnal és egy baráti társasággal töltse. hat hónapig maradt, és a szűk csoport, nagy hatással volt antheil pályájára. anderson leírása szerint antheil "figyelemre méltó mechanikus zenét" játszott, és "a zongorát kizárólag ütőhangszerként használta, és úgy szólaltatta meg, mint egy xilofont vagy egy cimbalmot". antheil intenzíven foglalkozott zenéjével, ebben az időszakban dalokon, egy zongoraversenyen és a "the mechanisms" című művén dolgozott.
ez idő tájt von sternberg bemutatta antheilnek mary louise curtis bokot, aki a következő két évtizedben pártfogója volt. mivel von sternberg meggyőzte őt antheil zsenialitásáról és jó jelleméről, bok havi 150 dolláros ösztöndíjat adott neki, és elintézte, hogy a philadelphiai settlement music schoolban tanulhasson. az anyagi támogatása lehetővé tette, hogy munkájában bizonyos fokig függetlens legyen. antheil folytatta zongoratanulmányait, valamint a modernista kompozíciók tanulmányozását

a fiatal antheil naplóbejegyzése: "rajz egy hegedűről és arról, amivel játszani lehet rajta"

1921-ben megírta első, technológiai alapú művét, a "second sonata (the airplane)" címűt második szólózongora-szonátáját, továbbá az 1922 és 23 között írt "sonata sauvage", majd az 1923-as "third sonata (death of machines)" és "the mechanisms". első szimfóniáján is dolgoztott, amelynek bemutatójára sikerült megnyernie leopold stokowskit. de mielőtt az előadásra sor kerülhetett volna, antheil európába távozott, hogy ott folytassa karrierjét. 
antheil 1922. május 30-án, 21 évesen hajózott európába, hogy "új, ultramodern zongorista zeneszerzőként" és "futurista rettenetként" szerezzen hírnevet magának. az 1920-as évek nagy részét európában töltötte. 1922-ben szerződtette leo ornstein menedzsert, és európai karrierjét a wigmore hallban adott koncertjével nyitotta meg.
egy évet töltött berlinben. annak ellenére, hogy már hírnévre tett szert, gyakran saját zsebből kellett kifizetnie koncertjeinek költségét. közben mary louise curtis bok a felére csökkentette ösztöndíját. 1922 őszén berlinben ismerkedett meg és kötött barátságot sztravinszkijjel, aki arra biztatta antheilt, hogy költözzön párizsba. sőt, egy koncertet is szervezett antheil számára a francia fővárosban, de antheil inkább lengyelországba utazott. antheil feleségével, végül 1923 júniusában érkezett párizsba. a barátságuknak antheil miatt lett vége, mivel azzal dicsekedett, hogy sztravinskij csodálja a munkáját. végül csak 1941-ben békültek ki.
feleségével, sylvia beach shakespeare and company könyvesboltja felettegy, egy egyszobás lakásban élt. beach  antheilt bemutatta baráti és vásárlói körének, köztük erik satienak, ezra poundnak, james joycenak, virgil thomsonnak és ernest hemingwaynek. különösen pound lett antheil és munkásságának extravagáns támogatója és népszerűsítője, és úgy jellemezteőt, hogy a zenét "zenei atomra" bontja. pound megbízta antheilt három hegedűszonáta megírásával. 1924-ben pound kiadta az "antheil and the treatise on harmony" című tanulmányát, amely antheil hírnevének növelését célzó kampányának része volt. a könyv talán többet ártott antheilnek, mint használt, és a zeneszerző emlékirataiban elhatárolódott tőle.
antheilt felkérték, hogy mutatkozzon be párizsban, egy fontos párizsi társadalmi esemény, a ballets suédois megnyitóján. a műsoron többek között elhangzott az "second sonata (the airplane)", a "sonata sauvage", és a "the mechanisms". előadásának felénél, antheil legnagyobb örömér,e kitört a botrány. antheil szerint: "az emberek a folyosókon verekedtek, kiabáltak, tapsoltak, huhogtak! zűrzavar! ... a rendőrség bevonult, és különböző embereket, szürrealistákat, társasági személyiségeket tartóztattak le... párizsban sztravinskij "sacre du printemps" című művének bemutatója óta nem volt ilyen jó hangulat." a zavargást filmre vették, és lehet, hogy valójában megrendezték, mivel marcel l'herbier "l'Inhumaine" című filmjéhez szükség volt egy koncertteremben játszódó zavargásjelenetre. az első fellépéseire adott reakciók a többnyire hűvösek voltak. a technikája hangos, merész és ütős volt. a kritikusok szemére vetették, hogy inkább ütötte zongorát, mint játszotta rajta. "rosszfiús" viselkedésmódja hangsúlyozására antheil provokatívan előhúzott egy revolvert a kabátjából, és a zongorára tette. későbbi műveiben neoromantikus és neoklasszikus elemeket is használt. 

george antheil
1936-ban amikor a német társadalom kezdett a nácik befolyása alá kerülni, antheil végleg visszatért amerikába. hollywoodban telepedett le, ahol film- és televíziós zeneszerzőként meglehetősen sikeres karriert futott be. írt filmmzenét többek között cecil b. demille 1935-ös "the sScoundrel" és nicholas ray 1936-os "the plainsman" című filmekhez. antheil az iperágrat a modern zene elutasítójának vélte, zártkörű biznisznek gondolta, és a legtöbb háttérzenét "mérhetetlen szemétnek" tartotta. a filmzenék mellett továbbra is komponált más zenéket. több mint 300 zeneművet írt, többek között balettzenét és hat szimfóniát; operáket. későbbi művei romantikusabb stílusúak voltak, és prokofjev és sosztakovics, valamint az amerikai zene, köztük a jazz hatása érezhető rajtuk. élete utolsó 20 éve termékeny korszak volt. ekkor írta a "volpone" című opre bohózatot is. a szatíra és a karikatúra terén figyelemre méltó teljesítménynek számító "volpone" partitúrárájában a konglomerátumszerű harmóniai nyelvet tematikus sokoldalúsággal, ritmikai energiával és mozaikos építkezéssel ötvözi, amelyek mind a teljesen kifejlett "antheil-stílus" jellemzői.
rendkívül szókimondó volt. a zeneszerzés mellett újság- és zenei rovatokba írt cikkeket. írt rejtélyregényt, valamint megírta a "bad boy of music" című önéletrajzi könyvét. ezenkívül feltaláló, és számos tudományág - többek között az endokrinológia, a büntetőjog és a hadtörténelem - kiváló ismerője volt. 1941-ben hedy lamarr színésznővel közösen, a szövetséges torpedók számára, kifejlesztett egy rádiós kommunikácós rendszert, amely egy (lyukasztott papírszalagon tárolt) frekvenciaugrásnak nevezett kódot használt a az adó és a vevő közötti frekvenciaváltozások szinkronizálására. ez egyike a szórt spektrumú technikáknak, amelyeket széles körben alkalmaztak a modern távközlésben. ezért a munkájukért sem ő, sem lamarr nem kapott soha egy fillért sem, ugyanakkor 2014-ben bekerültek a national inventors hall of fame-be. 1959-ben halt meg.

hedy lamarr 1944

a "ballet mécanique"  george antheil leghíresebb - vagy leghírhedtebb - darabja. különböző bemutatóin óriási vitákat váltott ki, nem beszélve az ökölharcokról. 
a "ballet mécanique" 1923 és 24 között készült dadaista, poszt-kubista művészfilm, amelyet fernand léger képzőművész és dudley murphy filmrendező (man ray operatőri közreműködésével) közösen tervezett, írt és rendezett. a film zenéjének megírására george antheil amerikai zeneszerzőt kérték fel. 
a film néma változatát 1924. szeptember 24-én frederick kiesler a bécsben megrendezett internationale ausstellung neuer theatertechnik (új színházi technika nemzetközi kiállítása) keretében mutatta be. a filmet a korai kísérleti filmművészet egyik fő művének tartják. susan delson filmtörténész szerint a film eredeti ötlete dudley murphyé volt, de léger jobban tudta érvényesíteni, hogy azt a saját alkotásának tekintsék.

fenand léger 1916 körül

egyes kutatók azonban azt állítják, hogy léger maga találta ki a filmet, annak részeként, hogy a gépi technológia káprázatos hatásait művészete kizárólagos témájává tette. az első világháborúban a fronton harcolt, ott szerzett tapasztalatai jelentős hatással voltak minden munkájára. 1914 augusztusában vonult be a francia hadseregbe, és argonne-ban két évet töltött a fronton. a lövészárkokban számos vázlatot készített tüzérségi lövegekről, repülőgépekről és katonatársairól, és szabadsága alatt megfestette a "katona pipával" (1916) című képét.

fernand léger "le soldat à la pipe" (katona pipával) 1916

1916 szeptemberében majdnem meghalt, miután verdunnél mustárgáztámadás érte. emiatt az 1917-es évet egy kórházban töltötte. ez alatt az idő alatt festette meg a kártyázók (1917) című vásznat, amelynek robotszerű, szörnyű alakjai háborús élményeinek ambivalenciáját tükrözik. 

fernand léger "la partie de cartes" (kártyázók) 1917

a "kártyázók" a "mechanikus korszak" kezdetét jelentette. ennek része a "ballet mécanique", egy olyan művészi technika, amely a konstruktivizmus dinamikus absztrakcióját a dadaizmus abszurd és zabolátlan tulajdonságaival ötvözte. ezt az irányzatot látjuk a filmben az elejétől a végéig. a dadaista francis picabia által létrehozott és szerkesztett, az 1917 januárja és 1924-között megjelenő, "391" című folyóirat egyik számában egy "ballet mécanique" nevű dadaista szobor fotója már látható volt. nem lehet tudni, hogy fernand léger tudott róla vagy sem. a film eredeti francia címe, bemutatásakor (ahogy az eredeti kópián látható) "charlot présente le ballet mécanique" volt, utalva charlie chaplin franciaországban ismert "kis csavargó" karakterére. a filmben többször megjelenik a léger által készített, kubista stílusú charlot papírbábu képe. 

"ballet méchanique" fernand léger és dudley murphy

antheil "ballet mécanique"  című művét eredetileg a film kísérőzenéjének szánták, és az internationale ausstellung neuer theatertechnik (új színházi technika nemzetközi kiállítása) keretében mutatták volna be. antheil és a filmesek egymástól külön dolgoztak, és amikor végül összekapcsolták a zenét és a filmet, rájöttek, hogy egyáltalán nem illenek össze – többek között azért, mert a zene kétszer olyan hosszú, mint a film. (a film új változatának - végre antheil zenéjével - 2001. május 5-én volt a bemutatója). a zenemű közel 30 perc hosszú, míg a film csak körülbelül 19 perces. ezért a befejezés előtt a rendező és a zeneszerző megegyeztek abban, hogy különválnak útjaik.
1925-ben és 1926-ban Antheil művének első előadásain nem szerepelt a film, mivel az körülbelül fele olyan hosszú volt, mint antheil zenéje.
antheil a számtalan reprodukáló (vagy előtét) zongorára írt darabját az "első nagy műveként" jellemezte: "minden üt. mint a gépek. nagyon hatékonyan. semmi szeretet. együttérzés nélkül van megírva, hidegen, mint ahogy egy hadsereg működik. forradalmi, ahogy semmi sem volt forradalmi."
antheil eredeti koncepciója 16 speciálisan szinkronizált reprodukáló zongorára (vagy pianolára), két nagyzongorára, elektronikus harangokra, xilofonokra, nagydobokra, szirénára és három repülőgép-propellerre volt megzenésítve, de a szinkronizálással kapcsolatos nehézségek miatt átírták egyetlen pianola zongorára és több emberi zongoristára. a darab zenei részekből és csöndes közjátékokból állt, amelyek a repülőgép-propellerek morajlásával ellentétesek. antheil szerint "messze a legradikálisabb munkám ... ez a gépek ritmusa, olyan szépen előadva, ahogyan csak egy művész tudja."  a darab a repülőgép-propellerek morajlásával ellentétes zenei periódusokból és csendbetétekből állt. a léger-murphy filmet és antheil zenéjét végül együtt 1935-ben a new york-i museum of modern artban mutatták be.

 
1920-as évek elején antheil a "ballet mécanique" számára épített egyik "zajkeltővel"

a "ballet mécanique" egy erősen ritmikus, gyakran brutális zenemű, amely többek között az ipari korszak hangzásait, az atonális zenét és a jazzt ötvözi. hangszeres szólamai rendkívül nehezen játszhatók. mint kompozíció, ez antheil legismertebb és legmaradandóbb műve. radikális repetitív stílusáról és hangszereléséről, valamint legendás történetéről híres. a "ballet mécanique" koncert előadásában nincsenek igazi táncosok, hanem ez a mechanikus hangszerek produkciója. ezek közül a színpadon kiemelkednek a reprudukáló (vagy pianola) zongorák, repülőgép-propellerek és elektromos harangok, amelyek úgy mozognak, mint a gépek, és a balett vizuális oldalát adják. ahogy a bizarr hangszerelés is sugallja, ez nem egy hétköznapi darab volt. hangos és ütős, a zajok egyvelege, ahogyan az olasz futuristák elképzelték a 20. század új zenéjét.
antheil több, 14 és 30 perc közötti, változatot is írt. a legelső, 1924-ben írt változatot négy különálló szólamot játszó 16 reprodukáló (vagy előtét) zongorára, négy lábdobra, három xilofonra, egy tamtamra, hét elektromos harangra, egy szirénára és három különböző méretű, magas, fa; alacony, fa; és fém repülőgép-hajtóműre, valamint két ember által játszott zongorára írta. 
az 1990-es évekig a darabnak ezt a változatát soha nem adták elő az eredeti hangszerelésben, mert bár amikor antheil ezt a darabot írta, a több, - akár 4, akár 16 -, gépzongora összekapcsolása és szinkronizálása elméletileg lehetséges volt, de ez nem bizonyult kivitelezhetőnek. erre a technikai nehézségekre reagálva antheil gyorsan átdolgozta a zongoraszólamokat, a négy gépzongora szólamot egyetlen zongoratekercsbe írta át, és a hangszerelést megváltoztatta. így ebben a változatban a 4 gépzongora szólamát egyetlen pianola zongora adta elő, és a zongora szólamokat a két hagyományos zongora meghatározatlan számú többszörösén játszották. így antheil "ballet mécanique" című művéből koncertdarab lett. ezt a változatot 10 ember által játszott zongorával, 1926 júniusában párizsi champs elysees színházban, maga antheil mutatta be. bár a nézők egy része lelkesen fogadta a bemutatót, a koncertlátogatók nagy részét feldühítette a kakofón zene.

antheil karikatúrája a new york sun 1927 április 9. számában
(a gépek és a zene prófétája trentonból és párizsból, holnap este a carnegie hallban mutatja be a "ballett méchanique"-ot és más kompozícióit.)

1927. április 10-én antheil kibérelte a new york-i carnegie hallt, hogy egy koncerten mutassa be műveit, köztük a "ballett méchanique" rövidített változatát. felhőkarcolókat és gépeket ábrázoló díszleteket készíttetett, és egy afroamerikai zenekart szerződtetett az "a jazz symphony” előadására. a koncert jól indult, de amikor bekapcsolták a repülőgép-propellereket, "elszabadult a pokol". a közönség papírrepülőket dobált a terembe, a viharos szél hatására aegyesek a műsorfüzetüket és a kalapjukat szorongatták, deems taylor kritikus "zsebkendőt kötött a sétabotjára, és a megadás jeleként vadul hadonászott vele a levegőben". a közönség legnagyobb derültségére a kipróbálatlan sziréna a kétségbeesett próbálkozások ellenére sem szólalt meg az adott időben, és csak az előadás vége után, amikor a közönség egy része még tapsolt, a többi már elhagyta a termet, szólalt meg megfelelő hangerővel.  bár aaron copland és virgil Thomson zseniálisnak tartotta antheilt, az amerikai kritikusok kedvezőtlenül fogadták a koncertet, "keserű csalódásnak" nevezték, és a "ballett méchanique"-ot "unalmasnak, művészietlennek és naivnak" minősítették. a "ballett méchanique" kudarca nagyon megviselte, és életében már nem tudta teljesen visszaszerezni hírnevét. a nagy fiaskó miatt több mint 60 évig nem adták elő újra.  

a "ballet méchanique" karikatúrája a new york world 1927 április 12. számából

antheil, miután hollywoodban filmzeneszerzőként megalapozta hírnevét, 1953-ban ismét átdolgozta a darabot, eltűntek a gépzongoraszólamok és az elektromos harangok egy része, de a repülőgép-propellerek és a sziréna megmaradtak. ezt a teljesen más változatot négy zongorából, négy xilofonból, két elektromos harangból, két repülőgép propellerből, üstdobból, harangjátékból és különféle ütőhangszerekből álló együttesre írta, amely sokkal feszesebb és rövidebb, mint a korai változatok, viszonylag gyakran játsszák, és többször is felvették. ma azonban már rendelkezésre áll a technológia ahhoz, hogy a darabot az eredeti hangszereléssel adják elő. és ez már többször is megtörtént. 
mint korábban említettem, a "ballet méchanique" eredeti változatát a new york-i bukás után 62 évig nem adták elő. ennek a változatnak bemutatója végül 1999-ben, a massachusettsi egyetem számítógépes megoldásának köszönhetően történt meg, de az utat maurice peress amerikai karmester és zenetudós nyitotta meg.

maurice peress

1989. július 12-én, az 1927-es new york-i bemutató helyszínén, a carnegie hallban, újra színpadra nem állította az 1927-es koncertet. ezen a koncerten maurice peress karmester vezényelte a new palais royale orchestra & percussion ensemble-et és pianolán rex lawson játszott. a musicmaster kiadó megszűnésével a felvétel eltűnt, de szerencsére a nimbus kiadó újrakiadta ezt. ez a felvétel lehetővé teszi, hogy meghallgathassuk az eredeti változatot, amely tartalmazza antheil legkiválóbb ötleteit. egy futurista, gépi korszakos, ragtime ihlette zenét, amely olyan komplexitással bír, amely meghaladja az emberi játék képességeit és a legtöbb 1924-ben komponált zene koncepcióját. a későbbi "ballet méchanique"változatokat ismerő hallgatónak több dolog is feltűnhet. maga az a mű összességében zajosabb, nagyobb és hatásosabb dolog, mint az 1950-es átdolgozás, és az ember elgondolkodik azon, hogy a mű a bemutatóján talán csak azért nem sikerült, mert tökéletlenül valósult meg. antheil a későbbi változatban sűrítette a zenét, és a harmadik rész ("roll three") tetőpontján, amikor az összes zongora a szirénával és az ütőhangszerekkel együtt szólal meg, az ember felugrik a székéből. 
a többi darabot is érdemes felújítani. most, hogy több darabot többször is játszanak, itt az ideje, hogy a koncertelőadók is kövessék a ezen előadás példáját. az 1925-ös "a jazz symphony" eredetileg egy tervezett, de soha meg nem valósult koncertre készült, és amit a "rhapsody in blue" utódjátékának szánt. antheil egyértelműen  jazz-szimfóniájával egyéretelműen utalt gershwinre, és a hangszerelésbe még egy szólózongorát is beiktatott, de a mű semmiben sem hasonlít a "rhapsody in blue"-ra, vagy a korszak bármely más művére. ez a jazznek, amolyan konstruktivista feldolgozása, a jazzritmusok egymásba illesztett és egymásból kilógó darabjaival, és érdemes lenne egy koncerten mindkettőt eljátszani. még ritkább antheil második hegedűre, zongorára és dobra írt "second sonata"-ja, amelyet abban az időszakban íróta, amikor még charles ives zenéjét még nem ismerték el annyire, mégis ives hatása negyon érezhető. bartók hatását tükröző "string quartet no. 1", amit a mendelssohn string quartet adott elő. a lemezerősen ajánlott mindenkinek, aki érdeklődik az 1920-as évek amerikai zenéje iránt. 

"ballet mécanique" 1989-es rekonstrukciójának próbája 

az európai székhelyű ensemble moderne volt az első, amely megpróbálkozott a darabbal.1996-ban és 1999-ben németországban és franciaországban adták elő a darabot, a 16 szólam eljátszásához két speciálisan átalakított midi-vezérlésű reprodukáló zongorát használtak, és a két emberi szólamot hat zongorista játszotta . 
a "ballet mécanique" eredeti változatának film nélküli bemutatójára az összes hangszerrel, 16 gépzongorával, 75 évvel a komponálás után és 40 évvel a szerző halála után, 1999. november 18-án, csütörtökön este 8 órakor került sor a massachusetts lowell egyetem koncerttermében, ezer fős teltházas közönség előtt. a darabot jeffrey fischer, az umass lowell ütőhangszeres tanszékének vezetője vezényelte, a zongoraszólókat juanita tsu és john mcdonald, a tufts egyetem professzora, valamint az UMass Lowell ütőegyüttes adta elő. a reprudukáló zongorák yamaha disklavierek voltak, amelyeket az opcode studiovision nevű macintosh szoftver segítségével, midi-n keresztül vezéreltek. lowell különösen alkalmas hely volt a darab bemutatójára, mivel az amerikai ipari forradalom központja volt. kiterjedt malmaival, gyáraival és csatornáival egy lenyűgöző város, ahol megismerhetjük az amerikai ipar történetét.
ortiz morales 2008-ban írt "el ballet mécanique y el synchro-ciné" című dolgozatában új állaspontokat vet fel. szerinte a 30 perces, 16 szinkronizált pianolára, oly fáradságos munkával megszerkesztett, partitúra valójában nem a film eredeti zenei ötlete, hanem az eredeti ötlet utólagos kibővítése. ezt a változatot antheil látványos és önálló koncertként valósított meg, miután bebizonyosodott, hogy nem tudja a zenéjét léger képeivel összeszinkronizálni. a valódi filmzene sokkal egyszerűbb és pontosabb lehetett, valószínűleg szólózongorára és zajgépekre készült, és különböző redukciók és módosítások után közel állt az 1935-ben hangszerelt változathoz. morales azt állítja tehát, hogy nem az óriási partitúra 16 szinkronizált pianolájával volt az eredeti szinkronizálás probléma, hanem az egyszerű, filmre szánt változattal, ahol a szinkronizáláshoz szükséges eszközben lehetett a ez a probléma. a feltaláló charles delacommune synchro-ciné nevű szerkezetével lehetett a probléma, amely valószínűleg a történelem első audiovizuális keverőasztala volt, és amellyel köztudottan egy ideig kétségbeesetten próbálkoztak. a dokumentációról szóló technikai tanulmányok szerint (a készülék a II. világháborúban elveszett) úgy tűnik, hogy a synchro-ciné egy olyan szinkronizáló szerkezet volt, amely képes volt a szabványos audio-video szinkronizálására, de antheil művének pillanatonként változó és ördögi ritmusa messze meghaladta a lehetőségeit, különösen a műben igen gyakran  használt összetett ritmusoknál, amelyeket lehetetlen egy ilyen bizonytalan eszközzel megvalósítani.

_________________________________

00:00   műsorismertetés

George Antheil, Maurice Peress – Ballet Mécanique (2010, CD, Nimbus Records – NI 2567)

Ballet Pour Instruments Mécanique Et Percussion 

17:34  4 Roll One
25:27  5 Roll Two
36:22  6 Roll Three

44:24   műsorismertetés (folytatás)

George Antheil - The University Of Massachusetts Lowell Percussion Ensemble
Conductor Jeffrey Fischer Producer Paul D. Lehrman – Ballet Mécanique
(And Other Works For Player Pianos, Percussion, And Electronics)
(2000, CD, Electronic Music Foundation – EMF CD 020))

47:06  6 Felix Mendelssohn – Finale - Saltarello-Presto From Symphony No. 4 ("Italian")

53:00   műsorismertetés (folytatás)

53:13   3 Richard Grayson – Mister 528

59:54   vége