Vendégünk Hajdú Klára, a körforgásos gazdaság ideájáról beszélgettünk vele. Azaz a hulladékkezelést kezdjük ott, hogy a termékek gyártója is beszáll a kezelésbe.
A lineáris modell helyett körforgásban kell tartani az anyagokat.
Hulladéktörvény módosítása megint kritizálható. Sárosi Eszter független szakembert kérdeztük telefonon a témában.
http://index.hu/gazdasag/2017/05/03/hulladektorveny_modositas_szelektiv_gyujtes_problemai/
Sárosi Esztert idézve:
"Többen megosztottátok ezt a hírt – hadd magyarázzam el mi is az igazi probléma azzal az intézkedéssel, hogy a lakosság a jövőben esetleg nem adhatja át a szelektív hulladékot a közszolgáltatón kívül másnak. Először is a tervezetben a megfogalmazás nem egyértelmű, de induljunk ki abból a felvetésből, hogy a cél a teljes lakossági hulladékmennyiség beterelése a közszolgáltatókhoz. Bár jelenleg a közszolgáltató nem fizethet a hulladékért, ezt nyilván egy huszárvágással megoldja az előterjesztő, szóval erre kár is szót vesztegetni.
Ami az indexes cikket illeti: senkit nem érdekel az állami tulajdonú közszolgáltató helyzete, csak a szemétdíj ne nőjön. Az sem üti meg az ingerküszöböt, hogy az a mennyiség, ami eddig az ipari átvevőnél került értékesítésre, majd a feketegazdaságban köt ki. Most őszintén, ki fogja a jó kis rezet és alumíniumot a közszolgáltatónak ingyen vagy nyomott központi áron leadni? Pfff.
De az talán könnyebben felfogható, hogy az NHKV, vagyis az állami bevételek hízlalása érdekében magyar vállalkozókat tesznek tönkre. EZ az igazán felháborító, EZ az igazi gond.
Amitől nagyon undorító az előterjesztés, hogy pont a legkisebb keresetű rétegekkel ---(ú, én próbálok kulturáltan fogalmazni, de kőbányai lány vagyok, aki az ilyen helyzetekre bizonyos erősebb kifejezéseket szokott használni – no, legyen az, hogy nem írom le, hanem a fantáziátokra bízom)--- ki csúnyán a jogalkotó. Egyfelől azokkal, akik rá vannak szorulva arra a szerény jövedelem kiegészítésre, amit a papír-, műanyag- meg fémhulladék gyűjtögetésből össze tudnak szedni. Meg a forráshiányos iskolákkal és óvodákkal, ahol az osztálykirándulásnál sokkal hétköznapibb szükségletekre sincs pénz, és akik eddig az iskolai hulladékgyűjtésből finanszíroztak olyan „luxusdolgokat”, mint nyomtatópatron és papírvásárlás, esetleg más oktatási eszközök beszerzése, osztálykirándulás, rászoruló gyerekek támogatása, stb.
Őszintén szólva, ezen meg sem lepődöm. Felfordul tőle a gyomrom, rohadtul felbaszom* az agyam, de nem vagyok meglepve.
Ami viszont a brüsszelezős kampány kellős közepén tényleg kiakaszt, és amiről épp csak egy fél szó (na jó, mondat) esik ebben a cikkben, hogy hány magyar vállalkozó kenyerét veszik el. Merthogy az ipari begyűjtői ágazat is a kereskedelem más szegmenseihez hasonlóan épül fel: vannak a kiskereskedők, akik megveszik a lakosságtól és a kis mennyiséget alkalmi jelleggel termelő vállalkozásoktól a hulladékot, válogatják, osztályozzák, aztán ha nagyobb mennyiség összegyűlt, továbbadják egy nagyobb kereskedőnek. Ez a kereskedő ugyancsak továbbkezeli a hulladékot, finomítja a válogatást és a mostmár egészen kiváló minőségű hulladékot megint továbbértékesíti: egy nagykereskedőnek vagy épp a hulladékot feldolgozó gyártó cégnek, függően a mennyiségtől, a feldolgozási minőségtől. A nagykereskedő fejlett technológiával rendelkezik, milliárdos eszközökkel dolgozza fel a legkényesebb feldolgozó igényeknek megfelelően a hulladékot. Na, ezek a lánc végén szereplő nagykereskedők szinte megkerülhetetlenek és nélkülözhetetlenek, mert a legtöbb közszolgáltató – tisztelet persze a kivételnek – a közelében nem jár annak a technológiai színvonalnak, amelynek a végterméke a nemzetközi piacra helyezhető. Ezen nagykereskedők egy része nem is vesz át lakosságtól hulladékot. A kisebbek viszont (kb 2000) mind magyar tulajdonú kisvállalkozások, általában egy család megélhetésének a feltételeit biztosítják, meg néhány további munkahelyet mérettől függően. Na, ők mennek a lecsóba, ha ezt a törvénymódosítást így elfogadják.
Amitől számomra különösen vérlázító ez az elképzelés – és íme a kifakadásomat generáló személyes érintettség –, hogy a szüleim több évtizede egy hasonló mikrovállalkozásból élnek. Félreértés ne essék, nem jól: ők már a fémtörvény vesztesei, szóval az utóbbi években inkább csak jobb híján, megszokásból lavíroznak a rosszabb és jobb hónapok vizén. Ez eddig is aggasztott némiképp, de most aztán olyan kurva* jó érzés, hogy egy átdolgozott élet után, két évvel nyugdíj előtt az apám esetleg próbálhat állást keresni. Mindezt azért, mert az utóbbi években a hulladékgazdálkodási szabályozás kidolgozói hozzáértés nélkül, ötletszerűen vagdalkoznak újabb és újabb paragrafusokkal. (Egyszer valaki, néhány éve ezelőtt megszámolta, a hulladéktörvényt hány helyen módosították 2012-es kihirdetése óta: akkor közel kétszáznál jártunk. Ma 396 db hivatkozást találni a törvény szövegében, mely mind módosításra hivatkozik.)
* - végül nem tudtam lefojtani a kőbányai gyökereket. Bocs."